Sokat főzünk együtt Nagyival, mert imádom nézni, ahogy ráncos kis kezeivel milyen mély beleéléssel gyúrja, akrobatikus mozdulatokkal a remek pasta alapanyagot. Közben Friuli tájszólással, kicsit kacifántos olasz nyelven beszél és csak mondja és mondja....komolyan, annyira természetesen "ennivaló" karakter, hogy ezt le sem lehet írni. Egyszerre tekintélyt parancsoló, másodsorban pedig tüneményes.

Idő kellett mire pár alap Friuli konyhai kifejezést és alapszót meg tudtam érteni, de mostanra már külön élmény vele beszélgetni. Mindemellett Ő mindig is nagyon tudta, tudja, hogy mi valahogy szavak nélkül is megértjük egymást, hiszen az olaszok testbeszédje olyan, amit nem lehet nem érteni. A nyelvükről nem is beszélve, hiszen az egész egy hosszú, végeláthatatlan dallam, ami minden fület és szívet megbabonáz.  Így remekül elvagyunk mi ketten, mikor igazi olasz főzőkonyha nyelven tanulok tőle. Többször készítettünk már tortellinit, ravioli tésztát és pizza alapot is, imádom ellesni tőle a titkokat. 

Kicsiny konyhájában csodaszép mediterrán színű kék, sárga, és mindenféle harsány színű tányér lóg a falon, Olaszország megannyi régiójából. Szereti a régi tányérokat, annak idején még gyűjtötte is őket. Amikor éppen a "Farina" (liszt) szórását mutatja, szép mélykék szemeivel néz rám és nagyon mosolyog, megfogja kezem és elegáns tapintásával mondja: "Tudod drágám, az apró részletek a legfontosabbak egy olasz konyhában. A szeretet, amit belefőzünk minden ételbe"...közben figyelem az életszeretettől sugárzó arcát, az apró gyöngysort, amit mindig visel, hiszen örök szerelmétől kapta.

Közben puha kezével, a kis apró lisztes, tésztadarabokat sepregeti a kezébe és Felém néz: "Édesanyám mindig azt tanította, hogy az ételek minden részletére, az apró morzsára is figyeljünk, mert egy konyhában mindennek megvan a helye, még az utolsó kis tészta és kenyérmorzsának is, csakúgy mint mindenkinek egy nagy olasz családban"....Aztán bevillant egy momentum, hogy anyósom is mindig figyel a morzsákra, a kettétépett kis kenyérdarabokra, hiszen ezeket összegyűjtik, és házilag készül belőlük mindig a nálunk is használatos prézli a "pane gratuggiato":). Az olaszok kenyeret nem nagyon dobnak ki, mert számukra a tészta, a kenyér mindennek az alapja, a kenyér mindig a családi asztal közepén figyel, számos verzióban és ízben, magokkal, vagy anélkül, feketén vagy fehéren, a lényeg, hogy a kenyér az szent dolog az asztalon ....Közben el is kezdtem magyarázni Nagyinak, hogy igen, anyósom az Ő lány is mutatta ezt, hogy mit csinálunk a morzsákkal, azaz a "Briciole"" (morzsa) meg kenyér, meg minden és széles mosollyal nézett a szemembe, "Látod drágám, én mondtam Neked, hogy Te is gyorsan olasz leszel" :) 

Miközben tovább gyúrtuk a tésztákat, és beszélgettünk, és frissen facsart citromból limonádét csinált nekem, gondolataim kicsit elvesztek a színes tányérok között, melyre rásegített az is, hogy Nagyit közben telefonon hívta Aurelia néni, a testvére....s mivel Ők is ketten együtt közel 200 évesek, teljesen érthető, hogy mindig sok a mondanivalójuk, ez ilyenkor alaphangon egy 40-50 perc, de hát mint tudjuk az olaszok sosem rohannak és mindennek megadják a módját, így a beszélgetéseknek is.

Kezembe vettem egy apró kis kenyeret, beletunkoltam a kis virágos porcelántálkába öntött friss szicíliai olajba, amit a nagy horderejű tésztakészítés közben Nagyival lekóstoltunk és megállapítottuk, zseniális. Kezemben a citrom levelét kezdtem el gyűrögetni és éreztem a finom olajos, friss illatot...majd eszembe jutott egy csomó boldogságmorzsa...egy csomó olyan emlék, ami mind mind megkönnyítette az itteni életem és napsütést, boldogságot hozott a mindennapi pillanatokba.

Hirtelen rám tört az érzés, hogy az olaszok mennyi kis apró dologból táplálják az élet szeretetét és alapvető vidám és pozitív hozzáállásukat, s hogy ez rám is milyen hatással lett így az elmúlt hónapok, évek során. S hogy ez így mennyire rendben van... Aztán ezek a morzsák így elkezdtek peregni a szemem előtt és megannyi kis halommá nőtték ki magukat... melyekből mindig érdemes szemezgetni, a jó érzés pedig az,hogy ez a morzsahalom, hogy is mondjam, azt hiszem végtelen. Így arra gondoltam, hogy ezekből a morzsából történeteket írok, s ezt a sok napsütést és szeretetet a soraimmal együtt juttatom el az olvasóknak. 

Azt hiszem az első, leginkább fontos élményem szintén asztal körül történt, amikor az én férjem bemutatott leendő olasz családomnak,Triesztben, egy zseniális kis tengeri falatokat kínáló családi étteremben. A nagy dolgok az olaszoknál mindig evéssel összekötött események. Étel, jó bor nélkül az olasz lét nem olasz lét. Az olaszok számára az evés, az egyik legnagyobb boldogság és örömforrás.

Mindamellett hogy mérhetetlen szeretnek együtt lenni a családdal és szeretnek szeretni, az evés olyan szent és sérthetetlen dolog, amely egy igazi olasz életének szinte semmilyen pillanatából sem maradhat ki. A családok számára az ebéd és a vacsora sérthetetlen és kvázi szertartás, amelyre mindennap mint egy kis ünnep - úgy készülnek. Hétköznap is ugyanúgy asztalra kerül a textil szalvéta és a kis ezüst villa. A momentum, hogy a család leül az asztalhoz, mindig ünnep, és még a rohanó hétköznapokban is szakítanak rá időt, és nem sajnálják az előkészületeket. Az olasz konyha és gasztronómia egyik titka, legnagyobb lelke az alapanyag. Jó alapanyagból gyors, egészséges és finom ételt főzni, mindamellett, hogy a nyers alapanyagok is sokszor remek falatozásra adnak lehetőséget, ha éppen nem akarunk főzni.

A sonka, sajt és tejtermék választék fantasztikus, ahogyan a kenyér, hús, zöldség és gyümölcs választék is végtelen. Büszkék a helyi élelmiszerekre és pontosan ezért számos kis gazdaság kellemes terméke hosszútávon is elérhető, szépen csomagolva, minőségi szinten.

Az evés, mint boldogságmorzsa, összeköt, elvarázsol, feltölt és körbevesz. A családi nagy zabálások keretei között mindig Nagyi ül az asztalfőn és körülötte a lányok, majd a férjek, és gyerekeik és addig senki sem kezdi el az étkezést, míg Nagyi finom kis kezei között nem jelenik meg az első kenyérfalat és annak morzsái, ez az a momentum, amit mindenki vár és ezután már csak a féktelen élvezetek érkeznek. Az előételek antipasti-k, aztán a primi-k, majd a secondi piatti-k. Amennyit az olaszok esznek -  a világ legducibb társadalma kellene, hogy legyenek, de mégsem azok :) köszönhetően a sok egészséges olívaolajnak, a remek tésztáknak és a megannyi zöldségnek.

Ugyanakkor azt mondják, ha szeretsz JÓT enni - azzal jót teszel a lelkednek, a lelki egészség pedig jót tesz a testtel. Az étkezések között nagyon sok salátát esznek és közben kellemes borral is koccintanak, megadva ezzel a vacsora kellemes hangulatát. Az sem ritka, hogy a családi ebéd után közös séta keretei között mennek el meginni egy jó kis feketét valamelyik kis sarki kávézóban. 

A férfiak azt hiszem itt még igazi klasszikus úriemberek. Apósomat sokszor figyelem, milyen apró, rezzenéstelen, de mélyreható mosollyal, és szemekkel nézi anyósomat. Ahogyan kinyitja neki az ajtót mindenhol, ahogy észrevétlenül mellészegődik és kinyitja az esernyőt, ahogy az eső elkezd csepegni, s az, hogy elmegy vele bevásárolni, na ház az egy főnyeremény.  ... Az is biztos, hogy Nagyi családi hatalma és irányító ereje is sokat segít azon, hogy a tradíciók, itt nálunk még mindig azok, de valahogy a férfiak is kicsit máshogy vannak nevelve, szocializálódva. Elegánsak, kedvesek, előzékenyek, segítőkészek.

Sosem felejtem azt az estét, amikor férjem éppen üzleti úton volt és én kicsit messzebb tudtam a háztól leparkolni, az autó tele volt ásványvízes palackokkal, élelmiszerrel és már szürkület volt. Éreztem hogy valaki közeledik a hátam mögött. Ösztönösen a táskámat jobban magamhoz szorítottam és igyekeztem gyorsabban pakolni. Olyan érdekes dolog ez, hogy mi valahogy úgy vagyunk kalibrálva Közép Kelet Európában, hogy alapjaiban először sokszor inkább félünk. Nem is tudjuk hogy mitől, csak félünk. Aztán a mögöttem közeledő árnyék megállt mellettem és kedves hangom szólt: "Jó estét hölgyem, segíthetek? Látom elég sok nehéz dolog van az autójában és Ön pedig egyedül van ha jól látom".....Először azt sem tudtam mit mondjak, de a szavai mosolyt csaltak az arcomra. Annyit tudtam hirtelen mondani, hogy "Grazie"....Majd az úr folytatta, s aztán nekem is beugrott: "Tudja, itt lakom az Önök házában a hatodikon, már találkoztunk, örömmel elviszem a dolgokat Önnek a liftig és szívesen felkísérem". 2 perc után együtt battyogtunk, kinyitotta nekem az ajtót, aztán a kellemes arcszesz illata megcsapott, igen...tényleg itt lakik, illatát sokszor érezni a liftben és a folyosón is. Azóta mindig hangosan köszön, múltkor a pékségben találkoztunk és kaptam tőle egy kis édesség csomagot, mert hogy itt a tavasz :) Ezek a dolgok azok, amivel néha oly nehéz volt mit kezdenem, de azóta már hozzászoktam és mióta új szomszédunk van, én sütöttem muffint és boldogan vittem át - köszöntve a házunkban. Nagy széles mosolyt kaptam vissza. Adunk és kapunk, ez az, amely rengeteget visz előre egy társadalom minden szintjén, mert ezek az erők és energiák nem véletlenül léteznek körülöttünk. 

Jó ránézni az utcán sétáló idős emberekre. Lélekben nem idősek, hiszen ízig -vérig megélték életük minden pillanatát, s megannyi élmény, szeretet van a lelkükben és ezt nem szégyellik kimutatni. Az idős olasz emberek olyan magabiztosak, van bennük tartás, elegánsak, és végtelen stílus jellemzi őket, a színes zoknik harmóniájától az esernyők elegáns foglalatáig és a sétapálcán át a kalapig. Ők még tisztelik és becsülik ezen kis darabokat, ahogyan az olasz szövetet sem váltotta fel a kínai, s ahogyan még mindig a helyi kis sarki cipészmester bácsi kézi szerszámaival talpalja a remek kézi készítésű olasz bőrcipőt, csakúgy a tisztítók udvarában a napon száradnak a ágyneműk, hiszen akkor lesz a legfrissebb az illata. A hagyományok szentek, ahogyan a kisboltok titokzatos apró polcai is megannyi szépséget árasztanak felénk. 

Az olaszok egyszerűen imádnak a kisboltokban vásárolni, közben csacsogva, karöltve sétálnak valamely barátnővel, Nagyival, családtaggal, vagy kerékpárjukat tolva, kis kosárkába pakolnak. Szeretem látni, amikor az olasz nő sétál, elragad az eleganciájuk. Ajkukon friss, általában élénk színű selymes rúzs csillog, szemüket a tavaszi divat legújabb napszemüvegeik védik, - az olaszokon valahogy mindig olyan jól áll a szemüveg....a biciklin pedig mindig egy elengedhetetlen kis Prada vagy Fendi táska ringatózik, mert a stílus az maga az ember - vallják. Színes sáljaikban, vastag hajszálaikon mindig is gyönyörködtem, jól ápoltságuk pedig magával ragadó. Az ízlés, a visszafogott elegancia és a mögötte lévő mosoly együttese "priceless". Sokat tűnődöm rajta, hogy mindezt hogy, hiszen a legtöbb nő, itt is dolgozó nő, persze sok a háziasszony, de a dolgozó nők is kisimultak, fessek és ugyanúgy mosolygósak. Ezek a nők akár családanyák, nagymamik, vagy tinédzserek a lehető legtermészetesebb mosollyal túrnak bele a hajukba, mikor leparkolnak a kerékpárral a főtéren, s hosszan elnyúló mosolyukkal köszönnek egymásnak. Amikor ismerőst látnak, kötelező átölelés után akár együtt mennek tovább. Végtelen energiamezővel rendelkeznek. Egy sima bringa lezárást sem hajtanak végre mosoly nélkül. Ami sikerül, az "fatto" (kész van) s annak örülnek. Pillantásuk egyenes és tiszta, kézfogásuk erős és határozott. 

Miközben a főtéren sokszor elnézem őket és közben magamba mélyedek, rá kell jönnöm, ezen szépség, és kedvesség java része, belülről a természetességükből, és az élet igenlésükből akad. Túl tudnak lépni a fájdalmaikon, nem engedik, hogy a panasz és a problémák uralkodjanak el felettük, s bár mindenkinek volt már biztosan ugyanúgy szenvedés és rossz az életében, Ők egyszerűen a jóra koncentrálnak, hisznek magukban és abban is, hogy ha Ők jók, onnan fentről is vigyáznak rájuk. Figyelnek egymásra, a jó energiákra és ebből táplálkoznak. 

Az árkádos kis belvárosi terek, a naptól megkopott reneszánsz épületek számos csodát rejtenek. A megannyi kis olasz "butik" - az igazi vastagüveges kirakatokkal, kis pulttal és kedves eladó nénivel, ahol a térség szöveteiből, bőr alapanyagából még kézzel varrt szépségek készülnek, stílusos, színes, "meg akarom fogni" dolgokat kínálnak. A bejárati ajtón tekergetős nyitvatartási időtábla van, fabetétes üvegajtók, réges régi kőlapokkal lerakott helységekben, ahol még a történelem is keresztül vonult. Nincs tömegcucc, nincs csicsa és nincs semmi stílustalan sem. A legtöbb kis üzletben elegáns és kedves belső fogad, "érezd magad otthon" feeling. A belvárosi helyi kis sajtbolt biztosan apró falatkákkal kedveskedik, a virágüzlet a kezedbe nyom egy szál friss kis virágot, hiszen így biztosan úgyis megnézed a többi szépséget is. A márkás boltok és üzletek, melyek sok helyen bevásárló központokban vannak, itt ugyanúgy a történelmi kis belváros "passage" sétányán és árkádjai alatt, macskaköves utcákon érhetőek el, teljesen más hangulatban.

A kávézók, az igazi olasz kávézók, ahol sokszor a retro találkozik, a modern belsővel, de egy dolog mindenhol ugyanolyan jó, a kávé. A kis sarki régi köves kávézótól, az ultramodern design kávézókig, a hely szelleme mindenhol ott leng, úgy hívják espresso. A kis fekete, amely így magában, cukor nélkül is valahogy megédesíti a szánkat, mivel Made In Italy, ízig-vérig. S akkor még nem beszéltünk a kávé mellé járó apró kis finomságokról, melyet a helyi kis pékségek szállítanak mindennap frissen.

Emlékszem, mikor először nyitottam ki a hálószobánk ablakát egy kora hajnalban, november volt, s hogy milyen csábítóan kúszott be a közelünkben lévő pékség illata. A kis "Panificcio" kirakatán keresztül belátni, hogy a kis friss olivabogyós grissinik mosolyogva várnak, mögöttük a friss kenyerek, és a házi receptek alapján készült gnocchi-k, kézzel gyúrt tésztalapok, melyekből isteni lasagne-t készíthetünk....Ilyenkor, kora reggel, mikor a kis pékség illata beszökken a párnáim közé, valami kis varázslat történik, s már eleve így indul a nap. A kis pékséget egy kedves család üzemelteti és minden kívánság szerint készítenek szinte mindenféle kenyeret, és ezekből a kenyerekből bizony árad a szeretet, csakúgy ahogy a családból is, akik reggelente mindig kóstolót tartanak, a vendégeket kávéval várják és a nagymami titkos receptjei alapján a feleség mindig süt valami finom kis kekszet, teasüteményt is. A lényeg, hogy 10 előtt érdemes betérni, mert utána általában minden elfogy :) 

A pékségbe általában Maggie-vel megyünk, vagy a férjem szokott leszaladni pár apróságért, de a lényeg, hogy az mi huncut kutyánk annyira ismert kis "gazember" itt a környékünkön, hogy elsőként Ő érkezik a pékségbe, az elmaradhatatlan olivaolajos grissini-ért. A pult mögül kilép a mosolygós pék bácsi Alessandro, leveszi a munka közben viselendő sütéshez használt kesztyűket, megdögönyözi a mi hülye kis kutyánkat és már érkezik is a grissini. Falatban, darabban, szinte mindegy. Közben kapunk egy kis kóstolót, az aznapi frissen készített gluténmentes finomságokból, a szárított gyümölcsös új kekszekből, aminek minden morzsája mennyei. Reggel 7.30 van, kint már virágzik a mimóza, ami itt a Nőnapi kedvenc virág volt, a azóta is ez a szépséges sárga virág megannyi hölgyet kápráztat el élénk színével, különleges szépségével, mint a tavasz hírnöke és a női szépség futára.

Helyes kis srácok, apák, szerelmek, nagypapik, munkatársak csokorba kötve, a rendőr, a sarki kisboltos, a parkolóőr, Nőnapon mindannyian ezzel a kedves virággal köszöntötték az olasz Nőket. Ezen a napon minden mimózából készült:) a helyi kis bárok finom mimóza kóstoló koktéllal várják a kedves vendégeket és a kávézókban mimózás kis aprósüteményt kapnak a hölgyek, így volt ez a kis pékségben is.

A másik szívemhez igazán közeli dolog az, hogy a gyerkőcök már kiskorukban igazi kis úriemberek és kis "principessa-k" (hercegnők), csíntalan kis beszédes rosszcsontok, nagymamik és nagypapik kedvencei. Remekül szocializálódnak, a család általában minden eseménybe, utazásba igyekszik őket bevonni, csakúgy el is várják tőlük az illemet, és a jó viselkedést. Sokszor figyelem őket az utcán, hogy milyen tiszta és őszinte mosollyal kápráztatják el a szülőket, nagyszülőket és mennyire helyesek amikor a játszótéren rohangálnak, kártyáznak és a fűben ülve a házunk mellett, vagy a fa alatt társasjátékoznak. Ahová megy a család, a gyerekek az élen rohangálnak, színt, mosolyt és igazi alapzajt visznek a mindennapokba. Kutyástól, focilabdástól, tiszta örömmel az arcukon.

Azt vettem észre, hogy az olasz gyerekek sokat vannak a szabadban, rengeteg időt töltenek a nagyszülőkkel, a család idősebb tagjaival, besegítenek a vásárlásban, kerékpároznak ezerrel, rengeteget sportolnak, imádják és tisztelik az állatokat és mivel még szombaton is suliba járnak - többségük szeret tanulni. Igaz a szombatok olyan családi nap, amikor akár a szülőkkel együttesen szervezett programok is gyakoriak. Ilyenkor többször elmennek idősebb embereket segíteni, kertészkedni, virágot ültetni, vagy kisebb helyi vállalkozásokat, gazdaságokat látogatnak, hogy megtanulják az életet. A délutánt többen a templomi kis közösséggel töltik, ahol a kertben sütnek, olvasnak, együtt készülnek a következő hétre, gitároznak, énekelnek. S egy dolog, ami mindenhol ott van a mosoly, és a tiszta szeretet. Több ilyen kis szombat délutánnak voltam már tanúja, kívülről és belülről, elvarázsolt. 

Amikor tavaly nyáron éppen a Dolomitokban túráztunk, hátizsákokkal, kutya a nyakunkban, hegymászó felszerelés rajtunk, tele cuccokkal, mert fent aludtunk a menedékházban, sosem felejtem el, amikor egy 8 éves kislány a szűk sziklák közötti úton megállt előttem és megkérdezte, hogy segíthet e nekünk, mert Ők is ugyanoda jönnek valószínűleg mint mi, és ahogy mondta "Cara Signora" - kedves hölgyem....hát attól még a hegymászó szett is majdnem leolvadt rólam. Esther-nek hívták, igazi olasz kis csajszi volt, nagy barna szemekkel és hosszú copfokkal. Persze leginkább Maggie-re fájt a foga, így a poráz végét Ő kapta meg ott a sziklák között és tüneményese fogta a kezem, hogy húzzon engem is. A szülők is velünk ballagtak felfelé, akikkel a férjem remekül elbeszélgetett. Amikor felértünk a hegytetőre és mindenki lepakolta a cuccait, Esther azt mondta: " nagyon örültem, hogy segíthettem, most én is jobban érzem magam"....azt hittem megzabálom. Szorosan magamhoz öleltem és hatalmas puszit nyomtam az arcára, megfogtam a kezét és azt mondtam neki: "remek kis emberke vagy, köszönöm, hogy rám találtál így útközben" csodaszép kis pofijával rám mosolygott és már robogott is a szülők után. 

Az olasz városok kutyabarát közege egy másik boldogságmorzsa, amiről hosszasan írhatnék. Gandhi is megmondta, hogy "Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik". A kis macskaköves utcák, árkádjainak tüneményes kis boltjai előtt szinte mindenhol sorakoznak a kutyus itatók és kisebb tálakban egy két finomság is várja a kedvenceket. A Vespa-kon utazó napszemüveges kutyusokról nem is beszélve, de a kis kosarakkal felszerelt fehér kerékpárokon is sok esetben utazik egy kis potyautas. Észak-Olaszországban a kutya társ, kedvenc és családtag, így minden lehetőség és szeretet adott ahhoz, hogy a négylábúak alapvetően egy kis paradicsomnak érezzék itt az életüket.

A városok remek infrastruktúrát és számos zárt kutyaparkot teremtettek, ahol kerti ülőgarnitúra, kutak, minőségi anyagokból készült itatók és etetők, valamint kis dobozokban kikészített kutya zacsik is várják a gazdikat - kedvenceikkel. Az olasz emberek az állataiknak, kedvenceiknek is remek életet adnak, s mit magunknak és családjainak megteremtenek, azt kedvenceik számára is elérhetővé teszik. Az üzletek java része kutyabarát, a SPAR-okban olyan bevásárlókocsik vannak, melyekbe kis kedvencünket is elhelyezhetjük, így Maggie egyik külön élménye, mikor bevásárolunk és ott robog velem, nagyon élvezi. Arról nem is beszélve, hogy a mi gyagya kutyánk valamiért tökéletesen vonzódik az igazi olasz Fiat 500-sokhoz. Amikor meglát egyet megáll, szaglászik, majd leül. S néz rám.....hosszasan néz rám....Ez tudom mit jelent: "Naaaaaaaa fotózzzzzz már!!!!" .... ahogy a fotó elklészül, megrázza magát és kocogunk tovább. Félelmetes, de azt hiszem velem együtt már a kutyám is igazi olasz lett :) 

A mellettünk lévő kutyaparknak két ikonikus személyiséget is köszönhetek, egyikőjük a közelben élő igazi "principessa" néni, aki tetőtől talpig Vogue magazin címlapként sétáltatja fehér gombolyag kutyáit, másikuk pedig a sétapálcás Arnold bácsi, aki német származású úriember, de már itt Észak Olaszországban nőtt fel. Nos, ahogyan Ők flörtölnek, és beszélgetnek, az zseni! Múltkor a kutyaparkban figyeltem meg őket, tetőtől talpig Lanvin és Valentino néni a kerítésen belül állt, fehér gombóc kutyáit kémlelte, full stylish igazi nagyon nagy Sophia Loren stílusú szemüvegén keresztül, miközben megjött a mi "germán" lovagunk, akit azért ismerek jól, mert neki is egy huncut Jack Russel-e van:) .

Az a pillanat, amikor a kedves öregúr zavarában nem tudta kinyitni a kutyapark kilincsét, mert annyira figyelte a kedves öreg hölgyet, nos az mindent vitt. Kockás zakó, színes zsebkendő, és a hozzá illő zoknik, elegáns bőrcipő....Arnold bácsi még az az úriember, akire a mi nemzedékünk felnéz. Sármos, kellemes hangú mérnök ember, aki családján keresztül került Észak Olaszországba, mert már az édesapja is építész volt és Ő is az lett. Nagyon sok szép teret és épületet az ő kezének köszönhetünk Udine-ben, mert számos régi retro épületet tervezett át az Ő keze színházzá, közösségi térré. Amikor végre minden akadályt leküzdve, zavarában még kezet is csókolt s mi címlap néninknek, miközben belépett a kutyaparkba, majd kezében pár kutyafalatot rejtve közeledett a kutyusokhoz. S mivel Arnold bácsi igazi férfi, azonnal bókolt is egyet mindenkinek a parkban, kortalanul fiatalnak és idősebbnek, de legtovább a mi néninket nézte, aki erre előkapta a legyezőjét és bűbájosan kedves arcát némileg mögé rejtette....Hát azt hittem ott olvadok el. Aztán persze jöttek a kifogások, hogy ahhhh olyan hirtelen tavasz lett, ez a meleg, ahhh uhhh, ecco, e vero, finalmente, eh siiiiii ..... s a kedves kis románc egy igazi szinte elfújta a szélbe ment át ott a szemem előtt. Arnold bácsi, hirtelen oda szaladt hozzám is, üdvözölni és megdögönyözni Maggie-t, aki azonnal megörült, mert ezzel együtt megérkezett Rocco, a másik Jrt....nah, hát az Ő kutyarománcuk egy másik sztori, de hát kérem szépen tavasz van, ilyenkor mindenkinek egy kicsit kötelező is szerelmesnek lennie :) vagy nem? Arról nem is beszélve, hogy ez a kis park a gyerekek előtt is nyitva áll, így a szülők előszeretettel hozzák ide a kicsiket - a négylábú barátaikkal való ismerkedés miatt is. 

Északon még az a divat, hogy az autósok megállnak a zebra előtt, átengednek, míg délen minden lépésedre figyelni kell, mert nemcsak a temperamentum, de az autók sodrása is életveszélyes lehet, ugyanakkor kérem szépen, hát itt ez a napfényes Itália, mindent elfogadunk tőlük, mert ez így jó. A tény azonban tény, vezetni őrülten vezetek mindenhol, csak észak kicsit visszafogottabb. Nincsenek nagy autók, mert a kis utcákba sem beférni, sem parkolni nem tudnának vele, így inkább praktikussági okok miatt, stílusos kis autókkal szelik a városi aszfaltot. S ha már az olasz vezetési stílusnál és az embereknél tartunk, pont ide illik egy nagyon tipikus történet,ami velünk esett meg a hatalmas nagy "metropolis" Udine-ben.

Éppen hazafelé tartottunk a férjemmel, amikor is balról mindenféle index és egyéb dolog nélkül bevágott mellénk egy másik autó, éppen hogy nem vitte el az autónk elejét és őrülten robogott tovább - minden kivétel erősíti a szabályt, itt északon is vannak "erős olasz gyerekek":) - gondoltam magamban, miközben a férjem dudált, mutogatott, és erősen használta az olasz testbeszéd minden egyes elemét. Mosolyogtam, mert itt ez is természetes. Az "őrült" ment előttünk és éppen mi is kanyarodtunk volna, amikor előttünk a kanyar előtt satufék, én majdnem a SMART belső szélvédőjén kötöttem ki, a férjem most már tényleges ideges módba váltott...majd éppen hogy ki tudtuk kerülni a "nem normális" autóst, persze ekkor már én is a lehúzott ablaknál osztottam az olasz észt - élvezve, hogy milyen szépen tudok már stílusosan káromkodni, majd ahogy bekanyarodtunk az utcánkba, vettük észre, hogy az autó ránk tapadva jön utánunk.

Előttem azonnal megjelent a kép, okés, tuti benne ül a nagy darab olasz macsó, aki majd jól megmondja a magáét, nekünk a kis SMART-os csapatnak, stb....éppen leparkoltunk, majd a kivételesen nagy autó megállt mellettünk. Sötétített üvege lassan, méltóságteljesen elindult lefelé, én közben összementen 50 cm-re, mert hazudnék ha nem lettem volna ideges, a férjem pedig áthajolva rajtam, már készítette a kezét, hogy mutogasson. Ekkor az ablak mögül megjelent egy kellemes férfi arc, napszemüvegét levette és a létező összes módon elnézést kért. Mögöttünk már egy teljes kocsisor állt, miközben a kellemes fehér inges férfi, elismerte, hogy mekkora egy "idióta" és nagyon elnézést kér és várjuk már meg, leparkol és mindjárt visszajön. Na erre kíváncsi voltam. Eeeeeezzzzzzzz????? Én azt gondoltam, hogy jól elküld majd minket a francba, hogy mit gondolunk, ne mutogassunk, aztán ennyi. De nem. Ez a kedves úriember, visszajött, bemutatkozott, elmondta, hogy éppen a felesége hívta többször egymás után, mert problémáik vannak és elnézést kér, a telefonjára figyelt miközben a hülyeségeket csinálta és reméli hogy nem akarunk rendőrt hívni, bár megérdemelné, mert veszélybe sodort minket. Majd megkérdezte, hogy meginnánk e vele egy kávét. Bólintottunk, hogy örömmel. Remekül elbeszélgettünk, majd névjegykártya csere is lett belőle és már többször találkoztunk, közel van az irodája a miénkhez :) ...a kávézás alatt annyiszor megfordult a fejembe, mikor Budapesten a napi forgalomban bemutogattam néha, mert már annyira felment a pumpa....hát ööööööö, ott nem volt ilyen kedves a fogadtatás:)

Sétáink közben sokszor látunk olyan igazán filmbe illő szerelmespárokat. Fiatalokat, középkorúakat, időseket. Igen, az olaszok szeretnek szerelmesek lenni és ezt nem is tagadják. Tény, északon ez kevésbé látszik, mint délen, mert délen minden az "O Sole Mio" hangulatában zajlik és a "Mi Amore" valamint a "Tesoro" feeling minden másodperces, addig északon a virágcsokor, a szerelmeslevél, a padokra írt üzenetek, a fákra tűzött kis cetlik, és a felengedett szerelmes lufik azok, ami még mindig működik. Érdekes volt, amikor egyszer a Valentin napról beszélgettünk, s férjem mondta azt, hogy igazából egy olasz ember életében mindennap Valentin nap, mivel ez teljesen normális, miért is működne másként?! Miért csak azon az egy napon mutassuk ki hogy mennyire szeretjük egymást....s milyen igaza van.

Alattunk van egy kis kávézó, bár, ahol minden generáció képviselteti magát, ez a hely számomra annyira autentikusan tükrözi az olasz életfelfogást.... Ez egy kis bár, ütött kopott kis bárszékekkel, régi vágású tükör díszítésekkel, lambériával a falon, kis doboz tévével, retro falikarral, de olyan hangulatban, hogy ha bemész, biztosan leülsz a pultnál. Ebben a bárban könyvespolcok vannak telis-tele mindenféle könyvekkel, társasjátékokkal, kártyákkal. Itt Valentin napon a 8-88 éves generáció is ugyanúgy játszott, mint más csütörtök és péntek este, amikor akár a környéken élő családok versenyeznek, nevetnek és koccintanak mindenki egészségére. A hely általában tele szaladgáló gyerekekkel és kutyákkal, és a pulton csakúgy sorakoznak a kis homályos, espresso-s poharakban a jó kis feketék, a lányoknak a hajában színes hajcsatok vannak, minden második ember hihetetlen karakteres szemüveget visel, a nagypapik lábán unokák ülnek miközben a régi régi monopoly csata ment az asztal körül. Menő a kis színes zsebkendő a zakón, a sétapálca tartó általában tele, ahogyan a Bár előtti kis teraszon mindig mosolyognak a narancssárga Aperolos poharak. Hiába, az olaszok mindennap tudnak ünnepelni, vidámak lenni, szeretni és szeretve lenni, pedig itt is vannak jó és rossz napok, fájdalmak és problémák, de Ők ezt valahogy máshogy kezelik....S az esetek többségében az emberek itt inkább az élet napos oldalán járnak...

( A fotók és a szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, így annak továbbközlése csak és kizárólag az oldal szerzőjének engedélyével, valamint az oldal hivatalos megjelölésével történhet meg. Fényképek és szöveg: Egy Kis Itália - Semperger Sommariva Kinga )