Éjjel történt, egy hosszú, fekete felhőkkel teli éjjel, mikor a Durán Hágó felett összegyűltek a morcos égi habcsókok és lecsapott a rendületlen világvége. Özönvízszerű eső hullott a mi völgyünkre, s a hegyi patak hangja már már óceáni viharhanggal vetekedett, miközben én téli hőmérséklethez is tökéletesen illeszkedő hálózsákban , kezemben a fotómasinámmal a teraszon lestem a cikázó, játszadozó villámokat. Aztán persze azt gondolták magukról, hogy túl járnak majd az eszemen és nem sikerül elkapni őket, de bizony akkor is mefogtam a pillanatot. A lesújtó sistergő égi mérget, mely pillanatok alatt közel 20 fokos lehülést hozott így egy éjszaka, s tombolása kitartóan tudatta, nem tágít, itt marad és egész éjjel feszegeti égi erejét. Olyan felhők vettek körül, hogy azt hittem egy pillanatra az északi boszorkány is megérkezett, s elhozta a tényleges világvégét. Majd pedig, mivel a villámok csóvája egyre közelebb ereszkedett, s alattunk megrémült őzek robogtak erdei rejtekük felé, én is beljebb húztam magam a teraszon. A vihar szelei közben már olyan kegyetlen sikítással csapkodták az terasz minden apró zeg zugát, hogy eljött az ideje - a teraszról védettebb helyre menni. De a villám meglett, nem menekült, elkaptam, s íme a fotó is, ami az egyik kedvencem erről az éjről, mely gyökerestől megváltoztatta a másnapot.

Zakatoló szívvel keltem fel hajnalban, mert tudtam, az éj hangjai, a vihar színei és úgy minden nem maradhatott nyom nélkül, s szinte már magam előtt láttam a kidőlt fákat, a mellettünk lezúduló kis utcában a hordalékot az erdők mélyéről, s a vihar utáni csend képét, s mikor a fa spalettákat kinyitva a szemközti hegytetőről, valami szinte hihetetlen mesebeli fehérség csillogott, az éppenhogy pislákóló, s minden erejével ébredező nap fényében, a szívem és a szám is kinyílt és nem tudtam betelni a látvánnyal! WOW! A vihar olyan szélsebes erőkkel ereszkedett alá, hogy bizony már a télre készülő Holle Anyó párnáiból is idefújta a pihe puha hócsillámokat, melyek végtelen nyugalomban terítették be az előttem, szinte festményként elterülő hegyek nyugodt reggeli pilledő hangulatát. 

A szívem majd kiugrott a helyéről, Maggie szinte őzikeként ugrott ki a teraszra, s a fülei is azt mondták "aztaaaa", az éjjel sokat dolgozott kamera pedig azonnal töltőre téve, s én pedig piros fehér pöttyös téli zokniban robogtam a férjem felé és harsányan ébresztettem, hogy "BUONGIORNO" - most és azonnal mennünk kell fotózni, hegyet mászni, magunkba szívni a nyári tél momentumait, s belelépni a friss hóba, a hóba, mely nekem valahol mélyen mindig is nagy szerelem maradt. S melyet bár az időjárás kissé bohókás mivolta űzött ide most így augusztus végén a Dolomitokba, mely jelen annak is, hogy a földanya valahol mélyen mérgesen háborog, hisz ha ilyenre képes a természet így nyár végén, akkor mindannyian tudjuk, ott valami nincs helyén, s földanya, mindig figyelmeztet...., ugyanakkor azt is tudtam, hogy nekem erről most fotóriportot kell készítenem. Mert ez valami "irtózatosan" különleges, nyári  - téli csoda. 

A kis csapat az autóba dobva magát gyorsan a hideg levegővételek által beszívott mély, oxigéndús lökettel együtt, elindultunk a mesés Monte Civetta és a Monte Pelmo felé, ahol a szikrázóan mesés szinte túlzottan is tökéletes éggel együtt, valami félelmetes szépség tárult elénk. A levegő kékje olyan színekben pompázott, hogy elvakította az embert, miközben a sziklák csúcsain, méla nyugalommal a reggel pihent még rezzüléstelen arcával, csak a didergő havas csúcsok integettek csendesen. A finom kristályos hó pedig, csak délcegen szemlélte a csúcsokról, hajnali szuszogással karöltve az ébredező völgyben lévő házak színes kis alakzatait.

Már akkor elhatároztuk a férjemmel, hogy nekünk ma másznunk kell, nincs mese, ha csúszik, ha havas, ha jeges, nincs ami visszatartson minket és már akkor tudtuk, talán ez lesz a nyári szezon egyik legszebb lehetősége, az amúgy is megannyi hegyi csoda között. 

Völgyről - völgyre, tüneményes kisvárosok között vitt az utunk, mert egy pillanat alatt akartam látni mindent. Igen....én ilyenkor telhetetlen vagyok. Az összes csúcsot, az összes kis fagerendás ház mosolyát meg akartam örökíteni ezen a reggelen. Egy reggelen, amikor mindent újrafestettek a hegyi tündérek, mert a színek csakúgy vakítottak a völgyben. A házak kicsiny faablakai csakúgy pislogtak a vakító napsugár felé, miközben az égről minden felhő elúszott, s kitárult a lég, a természet maga önzetlen szépségében engedte meg, hogy egy kicsit így lássuk. Friss, zöld mezőkkel együtt, harsogó, harapós és süppedős zöld színekkel, zord sziklákkal és a havas csúcsokkal, valami olyan csoda tárult elénk, melyet szavakban lefesteni még most is nagyon nehéz. 

Minden egyes kis útszakaszon meg akartam állni, mert egyik csoda után jött a másik, s az egy pillanat alatt kialakult karácsonyi hangulat keretei között, még az útszéli fenyvesek is mosolyogtak és szinte lehetett látni rajtuk, ahogy selymes zöld palástjukat gyors, friss mozdulatokkal készítették elő a hirtelen jött ünnepi napokra.

Ahogy egy kis templom tövében megálltunk mert gyönyörű kilátás nyílt egy csodás völgyre, ahogy kattogott a fényképezőgépem, egy fiatal, zöldillatú fenyő apró érintése zavarta meg az egyik pillanatot. Aztán ahogy megfordultam, hogy kicsit arrébb rendezzem selymes tüskéit, tudtam, csak szólni akart bájosan, a természet nyelvén, megérintve a hátam....hogy forduljak meg, mert egy igazi csodát, így az ölelésében láthatok majd. A kis fiatal fenyő tüskéi között, a UNESCO örökséggel büszkélkedő csodás Monte Pelmo díszelgett téli köntösében, éppen a felhőkkel kávézott, kezében a habos latte macchiato-jával felém kacsintott, én pedig szinte könnyesen boldog szemekkel lőttem a pillanatokat, a kamerám lelkének mélyére. A férjem csak átkarölt és tudatta, ez ma az én napom, így csak hajrá :) ami belefér, azt fotózzam nyugodtan. Ott és akkor is tudatosult bennem, boldog ember vagyok, hálás és szeretettel telt azért, amit az élettől azokban a percekben is kaptam. 

A télen mesés kis síszállók udvarának kellemes retro hangulata között, az augusztusi napsütés finom érintését magukon viselő nyugágyak dideregtek, s a havas csúcsok alatt arra vártak, hogy valaki gyorsan betakarja őket. Egy nap alatt lett ugyanis 25 fokból 5, így én is gyors ütemben ugrottam ki és be az autónkból, a tervezett photo - stop-ok helyszínén. Maggie kutyánk az autó melegét élvezve, az utazó dobozában a takarók között kucorgott, ugyanakkor rendkívül módon érdekelte, s így gyors mozdulatokkal szaglászta az ablakon beosonó hideg "illatot". A hegyeken egyre inkább fel-felszálló felhők pedig tudatták, hamarosan itt az idő, hogy még így délelőtt mászhassunk, de addig is még a kamerával a nyakamban gyalogoltam előre a megszokott kis fotóhelyekre, hogy minél több havas pillanatot Veletek is megoszthassak. 

Smink nélkül, csakúgy ahogy felketünk, egy gyorsan összekapott hajnal pillanatai között indultunk el fotózni, még a reggelek kora hajnalán, s így kócos hajamat is csak gyorsan összekötve szinte hunyorogva álltam, a hegyek és a felhők közül feltörő nap - első nagyon erős sugarai alatt. Miközben a háttérben a morcos öreg sziklák fagyoskodtak, addig a szemem előtt már a legtöbb hegycsúcson sziporkázó napsütés landolt, a szirti sasok legnagyobb örömére, hiszen így már az őszre készülő dús tollas szárnyaikat a sziklák felett elegáns csapásokkal melegíthették, a magasban mosolygó nap örömére. 

Nem telt el pár pillanat és meg is érkeztünk oda, ahová mindig is szerettünk megérkezni, a Civetta hegyvonulat tövébe, a Palafavera sípályáihoz, ahonnan mesebeli túrák indulnak. Arról nem is beszélve, hogy "frenetico" a helyi kávé is és ahogyan a virágok nyári vidámsága harsogó színeivel törte meg, az egy nap alatt megérkező téli csoda csendjét, ez még inkább arra ösztönzött, hogy gyerünk és másszuk meg mihamarabb a háttérben lévő vonulatot, mert onnan a kilátás biztosan lenyűgöző lesz. Gyorsan cipőt cseréltünk, hiszen a reggeli rohanásban csakúgy beleugrottam egy nyári valamibe és így legalább azt is be tudom mutatni, hogy milyen is volt zokni nélkül az 5 fokban havat taposni, most 2018. augusztus végén. Igen, abszolút priceless, miközben a hegyi bocik pedig egyértelmű hangon adták a tudtomra a közelünkben lévő "Malga" istállóiból, hogy bizony, az elmúlt napokhoz képest, Ők most jobban vannak odabent, mert kicsit fáznak :) Én az izgalomtól és az örömömben csak ugráltam a hóban, mint egy kisgyerek :) 

Percek alatt átöltöztünk, felkerültek a spéci hegymászó bakancsok, közben a didergő négylábút hazavittük, aki se perc alatt kucorodott be anyósom mellé, a frissen pattogó tűz jóleső melegével átölelkezve. Anyósom Maggie részére azonnal elkészített pár finom falatot, egy kis prosciutto-t hegyi sajttal, majd  mind eközben éppen babot pucolt egy finom délutáni leveshez. Ahhhh, micsoda bájos meleg volt bent a mi kis hegyi házunk konyhájában, s a frissen felvágott fa illata, még most is itt van az orromban. Magunkhoz kaptunk egy kis kenyeret, meg mortadellát, meg hegyi "formaggio"-t, s már el is indultunk vissza, a szikláink tövébe, hogy lássuk azt, amit látni kell. 

Az ózondús levegő jóleső súlya, mintegy nagy csomag fészkelte be magát a tüdőnk belsejébe. A Palafavera felvonóval felérve a hegyi túránk kiindulási pontjához megálltunk egy pillanatra, mert a háttér, bár olyan volt mint egy poszter, de egy #nofilter fotó kapcsán mindenképpen megörökítettük a háttérben lévő tejszínes fagylaltként díszelgő hegycsúcsot, hiszen jö öreg Pelmo havas szikla teraszai félelmetesen gyönyörűek voltak. A környező kis csúcsok csak szemlesütve nézték a nagy öreget, aki tekintélyes szikla oszlopaival a környék egyik legrégibb darabja. Így havasan pedig, valami félelmetes erővel ragadta magához a figyelmet.

A sziklákkal tűzdelt úton haladva, a mezők virágai dermedten mosolyogtak, ahogyan a Rifugio Coldai felé vettük az irányt, ahová minden évben ilyenkor augusztusban többször felmászunk, mert a színek, a kilátás és a testedzés élménye ezen a helyen valahogy felejthetetlen emlék marad - minden egyes alkalommal. Arról nem is beszélve, hogy útközben csakúgy, ahogyan sokan a pisai ferdetornyot, mi itt nyaranta a Pelmo több mint 3000 méteres kis szikláit simogatjuk :) - a távolból, mint a hegyek felett szálló madarak :) 

A zöld, a kék és a lég találkozása olyan energiákat mozgattak meg ezen a napon, ami azt hiszem az elkövetkező egy évre feltöltöttek, s nincs az a dolog, ami ezután megállítson a rögös úton. A hegyek ereje félelmetes, szinte érezni itt az őserők tobzódását, a természet erejének ölelését és azt a sok sok pozitív energiát, amit a növények, a kövek, a fenyvesek ontanak felénk. Férjem gyermekkora óta végtelen tisztelője és része ennek a vidéknek, én pedig immárom 4. éve járom velük így nyaranta ezt a mesevidéket.

A Dolomitok ezen része egy különleges kis világ, ahol összeér a föld és az ég, miközben a sziklák hullámos kis játéka festi tüneményesre az eget, mutatva, hogy ki itt bármerre nézel, vedd tudomásul, hogy a végtelen üveghegyek akár így, vagy úgy örökre a lelkükbe zártak. Útközben a sziklaszirtekre kiülve a mormoták csipogása mellett, a sasok, ölyvök lengedező légi tánca kápráztatja el az embert, s ha éppen szerencsénk van, a sziklákon mászó zergéket is szemlélhetünk csendben, lélegzetvételünket visszatartva. Mert ez itt tényleg egy csodavilág. Itt nincs tömeg, nincs zsúfoltság, itt a természet van maga, ki elvárja tőlünk a felé irányuló tisztelet minden lépcsőfokát, s ha ezt vállaljuk, akkor a legszebb arcát mutatja meg nekünk.

A Rifugio Coldai egy mesés hegyorom, amelynek tetején egy kedves kis menedékhelyen sok finomságot is kóstolhatunk és nem elég hogy felértünk a csúcsra, egy plussz kihívás még eg döntés alapján vár mindenkit. A menedékhely feletti szurdok között egy gyönyörű "tengerszemet" közelíthetünk meg, melynek mindig más színe egy különleges csoda és körbevéve a védelmező sziklafalak erődítményszerű mivoltával, ez a hely olyan, mint egy nagy templom a felhők felett. Igaz, hogy az utolsó szakasz a menedékhelyre edzett hegymászó erőnlétet igényel és az út a tengerszemhez sem a legegyszerűbb túra, de ha az ember egyszer felér ide, akkor minden erőfeszítés eltűnik, a lélek megnyugszik és a szívünk pedig szabadon és végtelen örömmel dobog e helyen. 

Ahol csend van, áldás és nyugalom. Ahol zakatol a szív, mert oly közel vagyunk az éghez, s ahol szinte megfoghatjuk a felhők habos gallérját, mert egyszerre minden ami csoda - az így itt ezen a helyen, elérhető. Itt csak leül az ember, vagy áll az augusztusi hóban, s mereng a természet erején, de az biztos, hogy az érzések sokszínűsége, még a hidegben is mélyen zakatol majd ott legbelül. S egy ilyen helyen aztán azonnal ráébredünk, hogy mennyire kis porszemek vagyunk, a természet méltóságteljes energiái és erejéhez képest. Mennyire apró piciny kis részecskéi vagyunk az univerzumnak, s hogy mindennap hogyan kellene leemelnünk a kalapunk a természet tiszta, őszinte erői előtt, s megköszönni azt, hogy mindennek közepén, egyáltalán létezhetünk...aztán miközben gondolkodtam és a férjem pedig edzett lépteivel leindult a mi tavunk szépséges sziluettjéhez, egyszercsak a nagy sziklafalak között úgy éreztem, a lehető legjobb helyen vagyok. 

Majd csak néztem magam elé, a hegyi "yetim" minden biztos lépését követve, figyeltem a zöld tó mozdulatlan tükrét, a messzeség kékségét, s felnéztem oda, ahonnan Holle anyó mosolygott le rám, s csendben, alázatosan megköszöntem azt is, hogy így és itt lehetünk, így - együtt, tanulva és látva a természet csodáit és tisztelve a hegyek által adott, sohasem elmúló - örökérvényű energiákat. Grazie Mille Dolomiti! <3 

(Photocredit & Copyright: A szöveg és a képek az Egy kis Itália blog szerzőjének: Semperger Sommariva Kingának szerzői jogtulajdonába tartoznak. Az oldalon saját fotók és a szerző képei találhatóak. A kép/képek és a szöveg további felhasználása csak és kizárólag a szerző engedélyével, beleegyezésével, vagy a jelen forrás hivatalos megjelölése mellett, teljes tartalomként osztható meg, közölhető tovább. Köszönjük a szerzői jogok tiszteletben tartását! )