Egy Kis Itália

Alföldi lány vagyok, a síkságok végtelen látványához szoktam már gyerekként. Kislányként mindig is szerettem nagypapámmal kimenni a mezőre, mezítláb rálépni a friss illatos fűre, keresgélni a négylevelű lóherét, elmaradhatatlan virágkoszorúval a fejemen....A hegyek, a sziklák, valahogy mindig is távol álltak tőlem. Sosem volt senki, aki elkalauzolt volna távoli világukba, míg 2 éve egy nyári családi nyaralás keretei között, minden megváltozott. A hegyek zordon vonulatai, a friss patakok, az éles levegő, a sziklaszirtek sasfészkei, a mormoták játéka elvarázsolt. Gyakran járunk vissza ide, a fagylalt völgybe, s a környék meseszerű kis városkáiba, ahonnan annak idején megannyi olasz család indult el, hogy megmutassa Európának, milyen is az igazi olasz hegyekben készült kézműves fagylalt.

Ez a vidék megannyi mesét, családi történetet és tradíciókat hordoz, amelyről hetekig tudnék Nektek mesélni és fogok is, de kezdjük az elején. A Dolomitok Nemzeti Park, Észak Olaszország számos tartományán keresztül húzódik, leginkább Veneto területei ismertek, a profi síelők előtt, csakúgy mint Cortina, (Az Olasz "Aspen"), Trentino Alto Adige és társai....Ugyanakkor amennyiben az ember arra vágyik, hogy az igazi hegyi nyugalom ölelje körbe, akkor érdemes eljönni erre a vidékre. Mert ez itt nem más, mint egy ékszerdoboz. Sosem éreztem olyan tiszta fenyőillatot mint ott, ahol a hegyi patak fénysebességgel szeli az útját, miközben a kis domboldalakon pedig mesebeli hobbitszerű házikók állnak, csodaszép fagerendákkal, ódon ablakokkal. 

Ez a kis völgy a számos felfedezetlen szépségével, egyszerűen magával ragadó. Reggelente mosolygós, kortalan favágókkal kávézhatunk, a kis helyi bárban, ahová délben számos hegymászó csoport is megfordul, ugyanakkor hegyi motoros utazók is folyamatos betérő vendégei a fagyi völgynek. Sokszor csak ki kell ülni a kis városka főterére és figyelni, hallgatózni. Frenetikus karakterek, gyerekek kutyával, kedves öreg nénik bácsik kézen fogva, hegymászó szerkóban, harmóniában visznek életet ebbe a kis eldugott völgybe. Éjjelente a szarvasok gondoskodnak arról, hogy a mindennapi lüktetés tovább folytatódhasson, ugyanis lépten - nyomon találkozhatunk velük. 

Ez a mikro régió a szarvas családok kedvelt egész éves üdülőhelye is. Ennyi szarvast ugyanis, mint itt, még életemben nem láttam. Olyan szelídek, hogy még a lámpával rájuk világítva is csak állnak végtelen nyugalomban az út közepén, falatoznak, hiszen itt senki de senki nem bántja őket...Sosem felejtem el, mikor nyáron a teraszunk alatt falatoztak minden este, miközben én lesben ülve alig vártam, hogy fotózhassam őket. Ahogy az időjárás hűvösebb lett, most már mindenhol össze vissza császkálnak, hiszen a forgalom is kisebb, sokkal kevesebb ember jár erre. S persze erre hogyan máshogy tudsz itt reagálni, mintsem leállítod az autó motorját, és csodálkozva nézed, hogy mennyire csodás az érintetlen természet, flóra, fauna és a benne élők. 

Most, hogy a számos nyári hegymászó élmény, remek esti hegyi sonkatál vacsorák emléke oly aktívan itt van a fejemben, hatalmas örömmel töltött el, hogy férjem munkája miatt is egyre többet látogathatunk el ide. A borozgatások fent a kis menedékházakban, a hegyi sajtos gnocchi és a félelmetes szépségű kilátás, és hegytetők eldugott kis zöld tavai, mind beleírták magukat a lelkembe. Nem bírtam volna ki jövő nyárig, hogy ne jöjjünk ide vissza.

Legutóbbi utunk november elején volt, amikor is, Udine-ben még vígan a könnyed őszi dzseki is soknak tűnt, akkor itt a hegyekben már 2-4 fok közötti hőmérsékletben szívhatjuk, az igazán oxigéndús hegyi levegőt. A férjem elmondása szerint, a hegyek ilyenkor olyanok, mint egy festő palettája, mert minden szín megtalálható rajta. Nekem aki jócskán vizuális alkat, ezt nem kellett kétszer sem elmondani, azonnal menni akartam és átölelni az én hegyeimet. 

Az ősz deres, rezes színeit élvezve vezettünk a környék zöld tavát elhagyva azon katlan felé, mely az első nagyobb völgyrész, ami a hegyek felé vezet. Teljesen kihalt volt minden, olyan végtelen csend és nyugalom volt mindenhol, lenyitottam az ablakot és nagyon éles levegő csapott meg. Az útszélén a fák lassan integettek, terelve minket az úton, egyre beljebb és beljebb. Szeretek itt vezetni és autózni a férjemmel. Valahogy mindig olyan hihetetlen nyugalom lesz úrrá rajtam és a sziklák mögül néha előtűnő késő novemberi nap is kisütött a kedvünkért. A rádióban éppen olasz slágerek szóltak, ami bár a maga kis giccses mivoltában, most így pont jól jött, mert szépen elringatóztunk az úton. 

Valahogy bennem volt, hogy olyan jó lenne már látni a havas hegytetőket, meg hátha beletaposhatnék a hóba, de aztán titkon el is hessegettem a gondolataimat, hiszen még csak ŐSZ van, hé hahóóóó, álljunk meg, ne rohanjunk ennyire előre. 

Az ősz megannyi színe fogott körbe minket pár km után, ahogy a völgy deres fáit, zeg zugas kis hegyi patakokkal tarkított régiójába érkeztünk. Úgy éreztem magam mint egy festőecset, azt sem tudtam hirtelen merre kapkodjam a fejem és melyik színben gyönyörködjem, melyikkel fessem még színesebbé a pillanatot. A fák lassú tánca még élőbbé tett ezt a képet, ahol "sokkoló" gyönyör lett úrrá rajtam, hogy a természet így ősszel mennyire gyönyörű tud lenni. 

A patak útját követve jutottunk el a völgybe, ahol ilyenkor novemberben bizony nagy a csend. Mivel a nyári hegymászó szezonnak és hegyi nyaralásnak vége, a téli síszezon pedig december elején indul, ez az az időszak, amikor a fagylaltkészítő családok és generációk, akik innen származnak, hazatérnek Ausztriából, Németországból, begyújtják a régen nem használt kandallót és végre megpihennek.

Férjem családjának is fagylaltkészítői vér csörgedezik az ereiben, így mindig is csodálkozva hallgattam azokat a történeteket, melyeket az unokatesók és nagybácsik mesélnek, akik - az Ő esetükben - Németországban készítik, az igazi hegyi kézműves fagylaltot. Minden évben márciustól - novemberig, megállás nélkül mindennap. Nem véletlen, hogy alig várják, hogy a több hónapos munka után végre visszatérjenek az Ő völgyükbe, ahol érintetlen természet, fenyőillat, nyugalom várja őket. 

Ahogy leparkoltunk, azonnal a kis patakhoz sétáltam, amely az egyik legkedvesebb kis hotel mögötti parkolónál szalad a völgyek vonulatával együtt. A sárga minden árnyalatában ropogtak a levelek a lábam alatt, miközben igazi agyserkentő, tiszta levegőt szippantottam mélyen magamba.

Amerre a patak vezetett, a levelek mögött hirtelen megpillantottam a porcukros hegycsúcsot. Hó....bizony fehér hó volt minden mennyiségben. Ahhhhh, annyira boldog voltam. Szóval akkor mégis lehet, hogy havat látunk ma, közelebbről, és talán meg is foghatom....Álmodozásomat férjem hangja szakította félbe, mert közben sietnünk kellett egy megbeszélésre, ahol éppen ennek a völgynek a jövő évi projektjeit beszéljük meg az illetékes és együttműködő konzorciummal, partnerekkel.

El nem tudom milyen jó érzés volt azt tudomásul venni, hogy ha egy helyen legalább van 4-5 összetartó, jövőbe látó és együtt gondolkodó vállalkozó, helyi politikus és egyéb partnerek, akkor milyen gyorsan és hatékonyan lehet gondolkodni, együttműködni. Itt az emberek tudják, hogy vannak korlátaik, hibáik, nem szégyellik beismerni hogy igen, ez a völgy kevésbé látogatott, mert....de, jobban lehet látogatott, ha.....és ehhez az kell, hogy.....Ütemterv, mérföldkő, tervek, együttműködés és sok sok mosoly, valamint isteni erdei csipkebogyó tea, erdei mézzel....A megbeszélés hatékony volt, mindenki mosolyogva állt fel az asztaltól, bennem persze már a felfedező vér dübörgött....Havat akartam :) minden mennyiségben. 

Közben ahogy a nap ilyenkor, az ősz / tél derekán már gyorsan bekúszik ágyába, lassan elkezdett szürkület lenni. Mentünk az autónk felé, de persze olaszoktól megbeszélés után elszabadulni, nem olyan egyszerű, mert még mondták és mondták és mondták, és "Va Bene", "Allora"...és minden elhangzott. Majd végre az ülésfűtés melegét érezve, elindultunk. A férjem egy olyan ember, aki általában kitalálja a gondolataim, így mielőtt megszólaltam volna, hirtelen rám mosolygott és mondta: "Tudom, hogy szeretnél havat látni, látom a szemedben. Ahogy a patak parton figyelted a hegycsúcsokat, rögtön tudtam, hogy mi a vágyad."

Elindultunk, a szerpentineken felfelé, a szürkület szárnyán, hogy egy nap alatt lássuk az őszt, a deres fákat, a jéghideg hegyi patak áttörő dinamizmusát, mindent. Mert hiszen egyszer élünk :) Utunk egy kis település előtt vitt el, mely mögött a jégsapkás hegyek köszöntek ránk. Félelmetesen gyönyörű volt. A felvigyázó hatalmas hegyek, jégben és hóban ringatták a völgyben lévő meseszép házakat. A kéményeken friss ropogós fa füstje szállt, felmelegítve a kémények falát.

A völgyet elhagyva, aztán egyszer csak megpillantottam. A kis piros templomot, a meseszép Pelmo szikla tövében, ahol a templomtoronnyal együtt ott magasodtak előttem a havas hegyek. Nem hittem a szememnek, ahogy megálltunk, a templomban éppen harangozni kezdtek. Összerezzentem, mert azt gondolom ilyen véletlen egybeesések oly ritkán és mégis oly sokszor vannak az életben, csak lehet mindig elrohanunk a pillanat mellett. Itt most megálltam és élveztem minden percet. Én ott az alföldi lány, földbe gyökerezve bámultam a hegyi templom tornyát, hallgattam a harangok zenéjét, földbe gyökerezett lábbal, nem szégyellve azt, hogy az akkor a lelkemben átfutó érzelmeim piciny könnycseppként jelentek meg az arcomon. Igen....Olaszországban felfigyeltem rá, hogy sokkal többször érzékenyülök el, mert valahogy itt még erre is jut idő. Ezeket a pillanatokat pedig meg kell élnünk és át kell éreznünk, mert ettől lesz teljes. 

Felocsúdva a templomi harangok hangjától, a férjem ölelése volt, amelynek melegét megérezve megfogtam a kezét, Ő pedig halkan a fülembe súgta: "Drágám, nézd csak, fordulj meg".....

Megfordultam....előttem pedig ez kép terült el teljes valójában.....

Végtelen fenyvesek szőnyege, hóval, jéggel borítva, néhol egy pár rezes fenyőcsúccsal díszítve, a maga eleganciájában, beterítve a teljes horizontot azzal amire vágytam, éppen, pont akkor és pont úgy. 

"Látod, igyekszem minden kívánságod teljesíteni" - mondta a férjem, aki olaszos szexis mosolyával, kék szemeivel nézett rám, s persze végtelen büszke volt magára. 

A lábam alatt - akkor vettem észre, hogy jégen állunk, a korláton a felfüggesztett örökzöldek között mindenhol hó volt, és igyekezve felfogni a teljes élményt, elkezdtem körbe körbe nézelődni. Konkrétan Holle Anyó mesebeli téli világában voltunk, mi ketten, ott a Fagyi Völgyben. Egyrészt olyan hihetetlen volt az egész, másrészt pedig valahol oly egyszerű a maga szépségében, mert semmi mást nem tettünk, csak időt szenteltünk a pillanatnak és megéltük azt. Mellettünk egy ősz hajú néni tekert el, kockás sállal, kötött kabátban, és abban a kesztyűben, aminek az ujjai szabadon vannak. Vastag, színes kötött zoknija egy komoly téli bakancsból kandikált ki, a gyapjú nadrág alatt. A mellényén rénszarvas kitűző volt. Ránk mosolygott. Szeretni való volt úgy, ahogyan ez az egész nap. A nap, amikor a szarvasokkal együtt átszeltük a hegyet, völgyet, megcsodáltuk az őszt és Holle Anyó szárnyán megtaláltuk a telet, a havat és az aznapi harmóniát. <3

(A szöveg és a képek a szerző saját jogtulajdonába tartoznak. A képek csak és kizárólag a szerző írásos engedélyével használhatóak fel a továbbiakban. A szöveg és a blogbejegyzés természetesen megosztható, amit nagyon köszönünk is - a hiteles és eredeti forrás megjelölésével )