Egy Kis Itália

A vízöntő jegyében születtem, a víz közelsége mindig is létfontosságú volt számomra, így mindig is imádtam a tengert... Szerettem szaladni a forró homokban, a lábam alatt érezni a tenger apró kavicsait, s a naplemente sugaraiban fürdőzni. A sirályok mellett rohanni, s éles hangjukkal vetekedve érezni a szabadságot a rohanás közben, majd pedig, lepihenve a tengerparti homokbuckákon, a lebarnult bőrről mintában lepergő sót nézni. A vitorlások megnyugtató ringatózása a szinte tükörszerű vízen, fantasztikus látványt nyújt. Megannyi kép pereg le előttem a tenger mágiája kapcsán mely gyermekkorom óta fogva tartott, s mely kapcsán úgy gondoltam, örökre így marad. Eddigi életem során úgy éreztem, nincs semmi ami elcsábíthat a tenger hullámaitól, a fehér homokos partoktól, a sirályok zenéjétől...

Aztán az élet egy hatalmas nagy fordulattal egy nyár alatt úgy hozta, hogy a tenger szerelem mellé egy új szerelem került az életembe. A férjem, akinek családi gyökerei a UNESCO védett Dolomitokba vezetnek, tavaly nyáron a kötelező tengerpartos nyaralás után azt mondta: "Drágám, lesz egy új szerelmed ezen a nyáron"...

Az olaszoknál az igazi nagy családi pihenés / szabadság általában augusztusra csúcsosodik. Ilyenkor beindul az igazi nagy Dolce Vita, a nagy olasz "Vacanza", amikor a nagy hőség elől sokan, így mi is - ténylegesen a hegyekbe költöznek. Ez elsőre önmagában nem csak azért volt sokkoló, mert kvázi mi lesz így az izzasztó nyári tengerparti napokkal, de belegondoltam, hogy párom nem kicsiny családjával egy hónapra összeköltözni na az maga lesz a nagy "Grande Disastro" :)

Hiszen annyian leszünk, hogy akár számháborús csapatokat is kialakítva napokig kereshetjük egymást a hegyek, völgyek között, de ha csak abba belegondoltam hogy a közel 8-12 fő napi "élelmezését" jelentő családi főzések hang és decibel szintje miként alakul majd, hááááááááááát kicsit beleremegett a gyomrom. Ugyanakkor végtelen nagy belső örömmel vártam azt a nyarat, még most is, ha visszaemlékszem érzem, hogy mennyi gondolat és érzés volt bennem. Mely később mind beigazolódott. Mert, hogy az üveghegyeken túl tényleg létezik, szebb mint Alice Csodaországa...elkábított, örökre rabul ejtett....no de ezeket az érzéseket egy kicsit később fejteném ki.

Így törtnét azt, hogy a mi olasz családunk is, azon a bizonyos forró július végén elkezdett csomagolni, hogy felköltözünk a hegyekbe. Pakolás közben emlékszem, hogy egy kisebb apokalipszis keletkezett bennem, miközben a hűvösebb időre felkészülve a pulóvereket csomagoltam a kivágott nyári ruhák helyett, s gyapjúzoknikat göngyöltem egybe, a nyári flip flop papucs pedig féltékenyen nézte végig mindezt. Felötlött bennem a gondolat, hogy mi lesz az én tengerpartommal, a nyári D-vitamin igényemmel, a roppanósra sült barnasággal, a minden nyáron kötelezően beszerzendő új tengerparti kis szalmatáskával és a hozzá passzoló kalappal...Látva arcomon a rémületet, férjem elmosolyodott és azt mondta: "Édesem, hidd el, olyan helyre viszlek, ahová ezek után mindig vissza akarsz majd menni"....

Nos így történt, hogy szerelmünk első nyarán, a hosszabb tengerparti nyaralás reményének szertefoszlása után, egy közel teherautónyi cuccal felpakolva, természetesen norvég mintás kötött pulóverrel és rénszarvasos pizsamával együtt, sapkával és sállal, elindultunk az akkor még számomra zord, hideg, biztos tuti szürke és párás, "mit fogunk ott csinálni" hegyekbe....A Dolomitok számomra akkor még csak útikönyvből és az interneten található információk alapján létezett. Persze képeken sok szép napsütötte sziklát mutattak, meg vízesést, meg igazi ( akkor még azt gondoltam, hogy jócskán photoshoppolt) zöld mezőket, ahol báránykák legelnek meg ilyenek....Gondoltam, hogy jó a marketing...Aztán, ahogy haladtunk előre az úton, lehúzott ablak mellett a kutyámmal együtt elkezdtük beszippantani azt a valami hihetetlen friss, harmatos levegőt, ami a hegyek lábainál eltekerte érzékszerveinket, egy valamilyen teljesen új világba.

S akkor megláttam....a hegyek szétnyíltak, mint egy ajtó, amely egy csodaországba vezet és megjelentek a mezők, a fenyők, a hajladozó réti virágok és a sziklák fenséges, délceg sziluettjei. Azt hittem valami érzéki csalódás, aztán rájöttem nem. Ez tényleg létezik. Sosem felejtem el, hogy ugyanolyan első látásra szerelem volt, mint a férjemmel. Az élet pedig oly kegyes volt, hogy mire rákérdeztem, hogy tényleg fogunk látni báránykákat is, és igazi hegyi milka bocikat? Az egyik mellettünk elsuhanó völgyben ez a látvány várt minket a naplementében. 

Sosem éltem még át ilyen fantasztikus nyugalmat, szépséget, amivel a hegyek első látványa fogadott. A levegő, a nap, a hegyek átölelő sziklái, a suhanó lankás völgyek, vízesések tömkelege olyan érzelmi robbanást okozott, hogy hirtelen könnycseppek jelentek meg az arcomon. Férjem rám nézett és mosolygott: "Látod, én mondtam, első látásra szerelmes lettél igaz?"... úgy mosolyogtam mint a vadalma. Utunk Val Di Zoldo szépséges völgyében vezetett végig, a családi nagy meeting point-ig, ahonnan már szinte vártam, hogy valamilyen füstjelekkel jeleznek nekünk a nagybácsik, akik e vidéken élnek mióta születtek és első ránézésre természetesen az ember UFO-knak gondolja őket, hiszen ezeken a kistelepüléseken a természet végtelen érintetlensége mellett, izoláció, elzártság és "sokkoló" nyugalom van. Gino bácsi és Roberto bácsi már a háznál vártak minket, amely egy hegyoldal legmagasabb pontján állt, hátunk mögött az erdő, elénk pedig olyan látvány tárult, mely örökre beleégett a retinámba. A hegyeim...Az én hegyeim. Nemcsak szemeztem velük, hanem szerelmes lettem. Olyan délceg módon álltak ott előttem, felsorakoztatva a fenyveserdők hullámzó hadát, friss zöld kis tisztásokkal és itt ott kitűnő szikla csúcsokkal. Megálltam, tudtam, ez az a hely, ami innentől kezdve nagyon fontos lesz az életemben. Nemcsak fontos, hozzám tartozik, kell, akarom. 

Még érkezésünk napján, bármennyire sokat cuccoltunk, berendezkedtünk, muszáj volt elindulnunk felfedezni mindent, mert végtelen kíváncsiság, érdeklődés és vágy fűtött, hogy az én hegyeimből minél többet láthassak. Férjem huncut mosolya végigkísért egész nap. Belül forró meleg öntött el, azt gondolom ez az az érzés, amikor ismét bebizonyosodik, hogy milyen végtelen jó érzés az, ha valaki ennyire ismer, s ennyire tudja mi jó Neked.

Még aznap elmentünk a csodálatos Pelmo tövébe, mert azt mondta, az érkezés napján muszáj üdvözölnünk a völgy legdélcegebb és legfontosabb hegyét, a Pelmo-t...Vízesések és mesebeli kis falvakon keresztül, kacskaringós és szerpentines utakon, minden túlzás nélkül ámulva és bámulva, az izgalomtól szuszogva és kipirult arccal vártam a találkozást Pelmo-val....S aztán egyszer csak megláttam. Legyen ez a kép, pillanat a mai történet záró akkordja, mert a csodákat mindig élvezni kell és időt kell hagynunk ahhoz, hogy a sok csoda és szépség a maga módján érzékszerveink és érzelmeink mezején leülepedhessen. Így amikor szükségünk lesz ezen csodás pillanatokra, mint meghatározó emlékekre, mindig elő tudjuk majd venni, jó helyen, jó időben és jó pillanatokban....Pelmoval búcsúzom, de ígérem, az új szerelmeim kapcsán, a hegyekről még sok történettel jövök <3 szeretettel Nektek - Tőlem :) 

(A szöveg és a képek a szerző saját jogtulajdonába tartoznak. A képek csak és kizárólag a szerző írásos engedélyével használhatóak fel a továbbiakban. A szöveg és a blogbejegyzés természetesen megosztható, amit nagyon köszönünk is - a hiteles és eredeti forrás megjelölésével )