Olaszország egy kicsit másként - életvidám hétköznapok, izgalmas utazások, ízes élet & "dolce vita" - egy magyar lány tollából, Pizzaországról.

Egy Kis Itália

A beszélő kövek városa

Egy érintetlen csoda a Dolomitokban...

2017. augusztus 20. - BellaItalia

A Dolomitokban töltött nyári időszak, minden évben tartogat valami különleges, fantasztikus élményt. Most, hogy alföldi lányként a harmadik nyaram töltöm itt, nagyhangú és mosolygós olasz családommal és teljes rokonságunkkal, azt hiszem én is egy picit átalakultam. Az eddig tengerparti lányként, nyaranta a flip - flop papucsot a forró homokban koptató csajszi helyett, egy túrabakancsos, havasi gyopár kendős, hegymászó szerelésben álló lány áll reggelente a tükör előtt. Hegyi naptól barnított arc, csatos kulacs és sziklamászó szett....Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a Dolomitok oxigéndús, éltető levegőjétől felfrissült arccal, éjjelente lopva fotózom majd a szarvasokat a teraszon, miközben a sziklák felett a hullócsillagokat lesem, s ahogy pirkad a nap, felöltve a neon szemüvegem, megragadva a hegymászó botokat, ütemesen dobogó szívvel, a kutyámmal és a szerelmemmel, végtelen hegyeket hódítunk meg. A Dolomitok vidéke örökre szerelem lett, s ilyenkor augusztusban a végtelen hegyi felfedezések helyszíne. 

kingus_maggievel.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

Ezen a csodás vidéken az élet nagyon más. Apró pici falvak egymásba fonódó kis utcái, sokszor csak egy utcás települések, favágó családok, erdészek, kedves, zárkózott idős emberek. S mindenhol a színes ablakok, virág és virág és virág....s a makulátlan tisztaság. Zárkózott kis faházak, piciny mosolygós ablakokkal, szívecskés függöny, falépcsők, kőkerítés futóvirágokkal, a kis kertben legelő kecskék, az udvarban tehenet fejő nénikék - piciny kis faszéken ülve görnyednek - mosolyogva - s kérdezik " Megkóstolod a friss tejet?".

A szobákban kézzel hímzett kispárnák, baglyos textíliák, a ház előtti kis pletyka széken kézzel kötött pulóver, a köves kis utcákon retro Vespa-k pöfögnek, s a kis bár előtt egy igazán öreg Fiat 500-as fekete bogár napozik.  A virágtartókon kézzel festett virágok, a teraszokon hosszasan lógó, a széllel keringőző futómuskátlik. Öreg, de mégis kecses, a tetők alatt átívelő gerendák, szikrázóan zöld fű, egres lekvár, fenyőtobozból készült grappa, áfonyás - citromos torta, forrásvíz, kemencében sült kenyér, csalános gnocchi, friss tej, gyógynövények...

A hegyek világa nekem ilyenkor augusztusban a természet adta mindennemű tiszta szépségéről szól. Az egyszerű, élet adta szépségről, amiben elnyújtózni, megpihenni és beleolvadni, valami különös érzés. Mezítláb a selymes, puha fűben - a hegyi levegőn sétálni, a szakadó esőben a villámokat figyelni a sziklák felett, a fejünk felett köröző szirti sasokat nézni, hallgatni a mormoták csipogását a sziklás hegyi úton, miközben a kutyánk boldogságköröket ír le a végtelen hegyi mezőkön, s a leghidegebb hegyi patakokban pancsol. Ténylegesen olyan nagyon idilli állapot ez, ami létezik, itt van körülöttünk és felfoghatatlanul szép. A zord sziklák remek munkát végeztek, három év alatt mélyen, elszakíthatatlanul beléjük szerettem. Emlékszem, hogy kapcsolatunk elején, hogy féltem ettől az egy hónaptól, itt az eldugott kis völgyben, ahol nincs tengerpart, s nemhogy kánikulára nem kell készülni, mivel esténként a hőmérséklet az igazán kellemes 20 fok alatt marad. Persze a finom illúzió kedvéért, minden nyáron csomagolok ide is fürdőruhát és napernyőt....

A napernyőt ezen a nyáron legalább a teraszon használtuk :) és a flip flop papucsnak is beváltottam az ígéretem, eljött velem ezen a nyáron a hegyekbe, s a nagy kertben, a fűben glosszálhatott, csevegve a vadon nőtt krókuszokkal :) 

zoldo.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kisgazak_2_nagyobb.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
fahaz_viragokkal_2.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

A hegyekben töltött napok alatt, folyamatosan felfedezünk, hiszen valahol egyrészt ez nekünk küldetés is, ugyanakkor a munkánk is hogy rejtett turisztikai desztinációkat találjunk a férjemmel és ezeket gyűjtsük Olaszország szerte, mert hisszük, hogy ezek azok a helyek, amiket olyan nagyon igazán érdemes látni, beléjük szeretni .... s mert egy ország arculatát leginkább, autentikus módon ezek az igazán kis rejtett helyek mutatják meg. Turisztikai projekteket előkészíteni ilyen környezetben, "more than a dream".... feltölt, motivál és azt hiszem ténylegesen álommunka. 

Szombat volt és szikrázóan sütött a nap, csodaszép fényhatások cikáztak a hegyek között, miközben éppen a teraszról fotóztam az alattunk lévő kis falut, amikor férjem csendesen mögém osonva, kedves mosollyal csak annyit kérdezett: - "Ma olyan fotós napod van drágám, ha jól érzem - mosolygott - arra gondoltam - mutatnék Neked valamit, amit látnod kell"....

kis_templom.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

Hmmm....gondolkodtam,mi az amit az elmúlt 3 évben nem mutatott meg nekem itt a környezetünkben? Annyira ismer, pontosan ezért mindig tartogat meglepetéseket. És azzal az igazi olasz charm-al, ahogy mondja, ahogy tudja, hogy azonnal felkelti minden érdeklődésem és majd kiugrottam a bőrömből. Mondtam: -"Persze, menjünk, most azonnal"....

"Egy dolog drágám...Szomorú helyre viszlek - mondta".... "egy olyan helyre, ami nekünk kik Friuliban élnek sokat jelent, de mégis a szívünk szakad meg, mikor erről a helyről beszélünk"....El sem tudtam képzelni, miről van szó, a szívem pedig iszonyúan dobogott. "De mégis hová megyünk?" ....nem válaszolt, csak a kezembe adta a feltöltött fényképezőgép akkut ...melyet gondosan reggel már rátett nekem a töltőre. Még erre is gondolt. Tudta, hogy valami olyan helyre visz, ami nagyon fontos és sokat fog jelenteni nekem. 

Utunk a kacskaringósan szépséges Longarone feletti kőalagúton át vezetett, a Vajont víztározója mellett. Ahogy a kacskaringós alagútban mentünk, tudtam, éreztem, hogy valahol ehhez a ponthoz köthető majd minden, amit mutatni szeretne. Mióta sokat hallgatok a belső hangokra és bőven engedem, hogy a szenvedélyem vezéreljen, a megérzéseim is sokkal jobbak, alaposabbak és pontosabbak lettek.

A víztározó mellett a lehúzott ablakból, mélabús sziklák néztek le ránk és alattunk Longarone kockaházainak rendezett monotonsága, "csúnyasága" kísért minket. Minden olyan szomorúan "új" ebben a völgyben ....a hegyi kis falvak, városok autentikus épületeihez és stílusához képest. Itt minden a 60-70 es évek stílusát kíséri. Sajnos nem véletlenül....1963. októberében 9-én, a város és völgye felett helyezkedő sziklás szurdokban lévő Vajont folyóra épült víztározó fala egy földcsuszamlás és hegyomlás közepette teljesen átrepedt és elöntött mindent ... Több ezer ember esett áldozatul azon a szomorú estén. Mielőtt nem ismertem ezt a történetet is valahogy éreztem, hogy itt ebben a völgyben áthaladva, a szívem, a lábaim és a kezem is húz lefelé, s furcsa érzések lengtek körül. Majd mikor a férjem anno elmesélte, hogy mi történt itt, tudtam és éreztem, hogy ez a völgy valahogy azóta sem engedte el ezeket a lelkeket. Ahogy az ember áthalad itt, érezni azt a picit melankólikus, nyomasztó hangulatot, látva a szépséges völgyet, a zöldellő fákat és mégis, a levegőben ott van annak az éjszakának az emléke .... A víztározót úgy és sajnos olyan módszerrel építették, mely nem felelt meg a geológiai és kőzettani elvárásoknak, így egy szerencsétlen hegyomlás, földcsuszamlás történt, s a sziklás hegyvidék ezen szakaszán, és a hegyfal több ponton leszakadt. Sajnos erről - az egy éjszaka alatt történt - katasztrófáról sokat mesélt nekem már a család, így ezzel teljesen tisztában voltam. 

Egyfolytában cikáztak a gondolatok. Szomorú hely, de mégis valami fotogén valami ahová megyünk. Hiszen a férjem mindig remek helyekre visz, ahol fantasztikus képeket tudok készíteni....és nos, hát szegény Longarone nem ez a hely....Elhagytuk a víztározót és mentünk tovább az úton, amikor is megláttam a hegyi utunk egyik kedvenc nevű kis városkájának úti táblát, melyről mindig az egyik kedvenc olasz divatmárkám jut eszembe, s ami mellett oly sokszor elhajtottunk már, de mindig csak suhantunk tovább a völgy ezen szakaszán, mikor is férjem most lassított. Megálltunk egy útszéli kis parkolóban, ahol alattunk megannyi vörös tetőcserép vitt színt a hegyek tömény zöld vonulataiba. Nem értettem. De Ő tudta, hogy én itt már olyan nagyon sokszor szerettem volna megállni, valamilyen elmondhatatlan érzések miatt. Nos, ezen a napon megálltunk. 

"Itt vagyunk"- mondta. "Megérkeztünk"....éreztem, hogy többször valamiért már meg akartál itt állni, de sosem tettük. Azt hiszem most jött el az ideje. A szívem majd kiugrott a helyéről. Különleges vonzerőt éreztem a kisvároska táblájának neve, a szívem, és a fényképezőgép között.

Egy kis úton lementünk a parkoló alatt lévő kis úton, s a távolban apró kőházak sokasága tűnt fel...Gyönyörű, fantasztikus kőházak mosolyogtak, a hegyi levegő éles kék fényében, a zöld fenyvesek szikrázó palástjának selymes tükröződésében. Elmondhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Ujjaim a fényképezőgép gombjára tapadtak, s innentől kezdve megszűnt a külvilág. Ő fogta a derekam és egy puszit nyomott a vállamra. "Tudtam, hogy tetszeni fog, most fotózz, aztán úgyis mesélnek majd a kövek" - mondta....

erto_erkezes.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

ERTO városkája ott volt előttem, és valami különleges energia által úgy éreztem, hogy vár tárt karokkal és alig várja, hogy minden pici apró szépséges kis részletét lássam, hogy mesélhessen nekem. S hogy örült ez a kisváros a sok látogatónak, hogy szikráztak a fények, szálltak a mosolyok és érezni lehetett, hogy a nehéz, hideg kövek piciny lelke felmelegedett és büszkén mutatták magukat ezek a tüneményes házak, a látogatóknak. Ferragosto nyári ünnepi elő hétvégéje volt éppen, s ilyenkor az olasz kisvárosokban megannyi program, helyi kis vásár, finomságok kóstolója, utcazene, nyitott osteriák, házi lekvárművesek, sajtkészítők, fafaragók sora várja a látogatókat. ERTO-ban kézműves és antik vásár volt éppen, s ahogy megláttam ez első kis utcát, a városka  teljes erejével magába szippantott. Első látásra szerelem volt, és csak húzott magával, mint a láp, melybe az ember teste lelke belevész. Közben éreztem, hogy beszélt hozzám, s csak mondták a magukét a kövek, a kisváros beszélt, mesélt a régi időkről. Hívogattak a sziklafalak hideg kövei, s alig várták, hogy szépségüket felfedezzem. Megannyi apró piciny köves kis utca, s megannyi fotogén piciny részlet. Imádtam ott lenni, már az első perctől. 

kofalak_kozott.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

A szűk kis utcácskán haladva, megannyi kedves helyi lakos szépséges kis portékáját kínálta, miközben hagytam, hogy a kőfalak lüktetése vigyen előre. Nem volt kérdés, a férjem ismer, és azt hiszem azt is tudja, hogy mik a rejtett vágyaim. ERTO-ban sétálni, pontosan ilyen volt. A kőházak között fel felcsillanó zöld fenyvesek, a meseszép ablakok alatt himbálózó virágkaspók cikázó színei, és a kőházak mély, hideg illata, így együtt volt elmondhatatlanul mesés. Csak sétáltunk és sétáltunk és egyre mélyebben elvesztem a kövek történtetei között, a helyiek csacsogó, ízes hegyi tájszólásában, a finom sajtok illatában és a friss fából faragott megannyi kis szépségben, miközben valami ott lüktetett bennem....valami, amit ekkor még nem tudtam megfogalmazni. Egy dolgot tudtam és éreztem, hogy jó érzés volt, a kőházak között látni, a magabiztos hegyeket, a kék eget, és a teret és levegőt, és a néhol jéghideg falú és szomorú szagú kőházak mellett kipillantani, a zöld fenyvesekre. 

kisvasar_erto.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
portekak.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kisvasar_szepkishaz.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kipillantas_a_hegyekre.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

Majd a forró meleg ellen kellemes árnyékot nyújtó kőfalak között egy csöppnyi kis Osteria-ra bukkantunk, ahol úgy igazán zajlott a helyi élet, és a nagyhangú, vaskos karú és konkrétan "pajeszes" pénztár gépnél ülő néni, mély hangon megkérdezte "Mit isznak?" - s mire elmondtuk az igényünket, már intett is a pultnak, hogy kaphatjuk a szomjoltókat, mivel közben nála már mindent kifizettünk. Vaskos ujjait, dolgos kéz és igazán sokat mesélni tudó ráncok fonták körbe és szeme mögött szomorúság ült. A kis kőépületen belül megbújó Osteria-ban megannyi családi fotó, leporolni való ódon sílécek, ősrégi rádió és régi székek, asztalok pihentek és várták a betérőket.

Az árnyas teraszon számos helyi és több turista is üldögélt, gyöngyöző poharakból itt mindenki a frissen csapot hegyi sört. Volt valami nosztalgikus, és nagyon melankólikus hangulata ennek a helynek. Nagyhangú férfiak álltak az ajtóban, apró szomorú szemmel, de mégis mosolyogva néztek minden betérőre, és igazán kedves helyi dialektussal köszöntek mindenkinek. Az asztalnál ülve kérdeztem férjem, mi az ami olyan különleges itt, mi az amit érzek a levegőben? Finoman rám pillantott és csak annyit mondott, "Fel fogod fedezni drágám, érezni fogod, tudom és Te fogod magadtól elmesélni majd".... 

osteria_belul.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

A kisváros szűk utcácskáiból számos lépcső vezetett felfelé, sok még kisebb és még szűkebb kis utcába, mind egy egybefonódó kis labirintusban, úgy kanyarogtunk tovább a hívogatóan szépséges, mese kis épületek között. Mindig is szerettem a kőházakat, szerettem a stabil, elegáns, kicsit "vintage" hangulatukat, a "chaby-chic" stílusban berendezett szobákat, a fagerendás ablakkereteket, és a színesre mázolt palettákat.

Közben a kis kőépületek csak sodortak, sodortak magukkal, férjem közben csak mesélt, leginkább a fagerendákról és a hegyekben dolgozó statikusok munkájáról és hogy az ő családjában lévő "Nani" bácsi, aki eredetileg Giovanni névre hallgatott, hogyan is készítette elő ezeket az óriás tartógerendákat, s micsoda munka volt anno ezeket a hegyekben "logisztikázni", s hogy "Nani" bácsi hogyan vitte őket a vállán, mennyi ereje volt, s hogy miként épületek a házak. Hallgattam kedves, okos és figyelemre méltó szavait, miközben a szemem és a lelkem elnyújtózott a megannyi házacska szépségének közepette. Volt ami pontosan azért volt szép, mert romos volt és lakatlan, volt amelyiknek ablakában friss muskátlik illatoztak és volt, amelynek szépséges kis terasza kacsintott le ránk, hívogató kilátással az én szeretett völgyeimre. S volt megannyi piciny ablak tele apró kis emléktárgyakkal, s volt sok üres ablak is, mögötte a sötét csenddel...Mégis idillikus hangulatban csatangoltunk tovább a számomra csodás hangulatú kis utcákban, ahonnan több helyről az ég kék fényével festett lépcsősorai csatlakoztak be a kőházak rejtett rengetegeibe. 

kohaz1.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
ablakok.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kishaz_viraggal.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kohazak2.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
lepcsosor_2.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

Ahogyan mentünk egyre feljebb, körülöttem egyre több romosabb kisház volt, az eldugott kis utcákban. Egyre több üres, tátongó ablak, szürke és mohával benőtt fal, és elhagyatott, dohos szagú épület. Belül valami szorítást éreztem, s a falak húztak magukhoz. Húztak és nem akartak elengedni. Hagytam magam s nekidőltem egy mélabús falnak, s benéztem a lyukas ablakkeret mögé, s ott abban a pillanatban mindent megértettem, minden kivilágosodott, s a szívem belül fájdalmasan zakatolt. Ez a szépséges kis városka is áldozatul esett, az 1963. októberében történt katasztrófának, mint a völgy első kis települése, a földcsuszamlás okozta károk, ebben a kis épületben egyértelműen láthatóak voltak. Éreztem azt az éjszakát, láttam magam előtt, hogy mi történt, éreztem a falak remegését, a föld mozgását. Átöleltem a falat, s éreztem, hogy a hideg kövek könnye végigfolyik a mellkasomon. Én is megkönnyeztem, s utána micsoda érzés volt... Micsoda megkönnyebbülés.

A fejem felett egy zöld ág simogatta meg a hajam, melyet előtte észre sem vettem, jelezve az újjászületést és azt, hogy minden kihunyt kövön is megterem az élet, ha van szeretet, összetartás és erő. Ez a kis település ott és akkor valami olyan erőt adott, amit senki sem vehet el. A férjem szorosan fogta a kezem és rám nézett: " Most már tudod, ahogy mondtam is Neked, hogy magadtól fogsz rájönni, a kövek majd elmesélik Neked, mit művelt itt a hegy, s mi történt azután az itt élők keze munkája alatt."....

kohazak_3.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
romhaz.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
romhaz_viraggal.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

A romos épületek már leginkább csak a felső utcákban láthatóak, mivel a fő utcát és amit csak lehetett a helyiek, az itt élők folyamatosan renoválják, szépítették, újjáépítették és felújították. Egy darabig csak álltam és néztem a falakat, fogtam a köveket és valahol legbelül csak ámultam és bámultam, hogy mi erő, energia, munka és erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ez a sok hatalmas nagy épület megszépüljön, ismét lakhatóvá váljon, és otthont adjon azoknak a családoknak, akik valószínű mind egy-egy családtagot elveszítettek a környezeti katasztrófa alatt. Nincs olyan család melynek emlékei közül egy ilyen tragédiát ki lehet törölni, még akkor sem, ha generációk nőttek fel azóta.

Az összefogás, a szeretet és a közösség, valamint a hit ereje azonban tényleges csodákra képes, s minden katasztrófa, megsemmisülés után ott lengedez a fejünk felett az apró zöld kis hajtás, mint az újjászületés jele....csakúgy, ahogy ez velem is megtörtént, ebben a szépséges és hangulatos, melankólikus kisvárosban ERTO-ban, melynek neve nem tévesztendő össze, bár nagyon hasonlít az olasz divatmárka ETRO nevére :) Valahol már első látásra anno, mikor megláttam itt az útjelző táblát, a szívembe mászott, ott maradt és várt, hogy majd egyszer úgyis eljövök, felfedezem, és tudta már akkor, hogy írni fogok róla. A kis zöld hajtásnak hagytam, hogy megcirógassa az arcom, miközben a férjem erős kézfogása érintette meg a kezem. 

.... Sétánk közben, zöld kis kertek, meseszép kőházak kísértek vissza minket, ERTO mesebeli kis utcái közé, ahol az élet újjászületését ünnepelte a sok szépséggel együtt, az utca népe és a helyi lakók is. Sokszor vissza - vissza néztem a töredezett falakra, és a kis épületekre, melyek között mindenhol ott volt az élet jele, az élet igenlés és a megújulás útjának választása. ERTO élt és még inkább élni akart. A falak pedig pontosan ezt mesélték. Örömmel tartottak valahol jóleső és édes rabságban, hogy elmondják történetüket, éreztem hálájukat, hogy meghallgattam őket, láttam a szépet, a jót, a szomorút, és mindent, s tudták, hogy elviszem magammal a történetüket. 

zoldhazak.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
elet_jele.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

A mesebeli kisváros tüneményes utcáin emberek ültek a padokon, csevegtek és kedves hangjuk, tájszólásuk valahogy még inkább és egyre inkább szerethetővé tették ezt a sokat szenvedett, de mégis oly erős kis települést. A köves utcák lépcsőiről gyerekzsivaj hallatszott, olasz mondókák mosolyogtatták meg az ódon falakat, melyek a sok szenvedés után, most látszólag örültek a boldog pillanatoknak. A kőfalakon büszkén futott a rózsa és a mediterrán akác, és a hegyek friss szellője kecsesen himbálta a teraszokról csüngő folyómuskátlikat. Jó érzés volt látni a megújulást, azt, hogy mindent újra lehet építeni, ha az ember elszánja magát, ha akarja és ha kitart. Ez a kis falu lehetne egy szellemtelepülés, de mégsem az, az itt élő emberek kis csoportja úgy döntött, újjáépítik kisvárosukat, arról nem is beszélve hogy egy regionális program segítségével, több kis házban, magánszálláshely és rendkívül hangulatos kis "bed & breakfast" hely került kialakításra, azoknak, akik különleges napokat szeretnének tölteni a környéken, s kellemes túrázás, hegyi finomságok kóstolása közepette, ERTO hangulatos kis városában is időznének. Itt nem voltak kérdések, és nem volt semmilyen "HA", itt az emberek akarták és megújítottak mindent, kérdés sem volt, csak munka, töredezett kezek és nehéz gerendák az évek során. S ez a rengeteg akarni való lélek, akiknek az ereje most olyan energiákkal töltötte fel ezt a várost, amit bár igyekeztem, de szavakban elmondani teljességgel nem lehet. 

Mindig izgatott vagyok, mikor valami újat fedezünk fel a férjemmel, mert tudom, annyi mesés hely van a világon, de az én szívem valahogy mindig is azokhoz az érintetlen kis helyekhez húz, ahol nincsenek sokan, ahol van idő meghallgatni a hely "szellemét" s ahol átérezni az igazi "ismeretlen megismerését". ERTO pontosan ilyen élményeket nyújtott ezen a napon. Valami megfoghatatlanul szépet és kedveset, mely mögött a múlt derengő emlékei hagyták, hogy a sebek begyógyuljanak, és a hideg kövek között, a rózsabokrok újra virágozzanak. 

koves_kis_utca.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
rozsaval.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
meseszep_kis_haziko.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
viragis_kis_haz.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kis_madonna.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
viragos_kert.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

S csak hogy biztosak legyünk abban, hogy ennek a kis településnek mekkora lelke, ereje és szeretettel teli aurája van, mikor elindultunk hazafelé, a jel is megérkezett. A jelek, melyek nem véletlenek, csak egyszerűen el kell fogadnunk, hogy vannak és nem véletlenül vannak körülöttünk, hanem azért, mert segíteni akarnak nekünk, vagy néha megerősítenek minket egy egy megérzésben. Csak el kell engednünk a hétköznapi sztereotípiákat, a negatív gondolkodást, az olyan mondatokat mint, "áh nekem semmi sem sikerül", meg az "úgysem lesz jó", s a "jajj hagyjuk már, nem hiszem én ezt" gondolkodást, hiszen a minket körülvevő energiák annyi, de annyi pozitív dolgot sugallnak és nyújtanak felénk az univerzum széles palettájáról. Amikor megtanulunk így gondolkodni, ezek a jelek mindig megmutatkoznak körülöttünk és mindig segítik utunkat, előrevisznek és újabb dolgok bevonzásában segítenek. 

ERTO-ból kifelé jövet, egy másik kis utcán indultunk el lefelé, amikor is ez az ablak mosolygott ránk. Búcsúzóul, így köszönt el tőlünk ez a kisváros, melyet akár az örök feledés és homály is maga alá temethetett volna e katasztrófa után, s mely akár bele is burkolózhatott volna az örök gyászba, de nem. ERTO él és élni akar, utcáit mosoly, nevetés és szeretet tölti meg, generációk büszkék arra, amit ezért a csöppnyi kis településért tettek. S én pedig végtelen hálás vagyok, hogy meghallgathattam ezen a napon a kőházak meséjét, melyet maguktól mondtak el nekem történetüket, megkönnyebbülve, végtelen szeretettel befogadva minket, ezen eldugott kis városka falai közé, itt a Friuli -ban lévő Dolomitok meseszép, vadregényes vidékén. 

erto_love_2.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

(A fotókat és a szöveget szerzői jogok védik, így a tartalom, valamint a képek csak és kizárólag az eredeti forrás, valamint a szerző - feltüntetésével együttesen osztható tovább, használható fel. Egyéb igények esetén kérjük a kapcsolatot a blog szerzőjével felvenni. Köszönettel az Egy kis Itália blog szerzője és fotósa: Semperger Sommariva Kinga) 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.