Olaszország egy kicsit másként - életvidám hétköznapok, izgalmas utazások, ízes élet & "dolce vita" - egy magyar lány tollából, Pizzaországról.

Egy Kis Itália

A beszélő kövek városa

Egy érintetlen csoda a Dolomitokban...

2017. augusztus 20. - BellaItalia

A Dolomitokban töltött nyári időszak, minden évben tartogat valami különleges, fantasztikus élményt. Most, hogy alföldi lányként a harmadik nyaram töltöm itt, nagyhangú és mosolygós olasz családommal és teljes rokonságunkkal, azt hiszem én is egy picit átalakultam. Az eddig tengerparti lányként, nyaranta a flip - flop papucsot a forró homokban koptató csajszi helyett, egy túrabakancsos, havasi gyopár kendős, hegymászó szerelésben álló lány áll reggelente a tükör előtt. Hegyi naptól barnított arc, csatos kulacs és sziklamászó szett....Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a Dolomitok oxigéndús, éltető levegőjétől felfrissült arccal, éjjelente lopva fotózom majd a szarvasokat a teraszon, miközben a sziklák felett a hullócsillagokat lesem, s ahogy pirkad a nap, felöltve a neon szemüvegem, megragadva a hegymászó botokat, ütemesen dobogó szívvel, a kutyámmal és a szerelmemmel, végtelen hegyeket hódítunk meg. A Dolomitok vidéke örökre szerelem lett, s ilyenkor augusztusban a végtelen hegyi felfedezések helyszíne. 

kingus_maggievel.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

Ezen a csodás vidéken az élet nagyon más. Apró pici falvak egymásba fonódó kis utcái, sokszor csak egy utcás települések, favágó családok, erdészek, kedves, zárkózott idős emberek. S mindenhol a színes ablakok, virág és virág és virág....s a makulátlan tisztaság. Zárkózott kis faházak, piciny mosolygós ablakokkal, szívecskés függöny, falépcsők, kőkerítés futóvirágokkal, a kis kertben legelő kecskék, az udvarban tehenet fejő nénikék - piciny kis faszéken ülve görnyednek - mosolyogva - s kérdezik " Megkóstolod a friss tejet?".

A szobákban kézzel hímzett kispárnák, baglyos textíliák, a ház előtti kis pletyka széken kézzel kötött pulóver, a köves kis utcákon retro Vespa-k pöfögnek, s a kis bár előtt egy igazán öreg Fiat 500-as fekete bogár napozik.  A virágtartókon kézzel festett virágok, a teraszokon hosszasan lógó, a széllel keringőző futómuskátlik. Öreg, de mégis kecses, a tetők alatt átívelő gerendák, szikrázóan zöld fű, egres lekvár, fenyőtobozból készült grappa, áfonyás - citromos torta, forrásvíz, kemencében sült kenyér, csalános gnocchi, friss tej, gyógynövények...

A hegyek világa nekem ilyenkor augusztusban a természet adta mindennemű tiszta szépségéről szól. Az egyszerű, élet adta szépségről, amiben elnyújtózni, megpihenni és beleolvadni, valami különös érzés. Mezítláb a selymes, puha fűben - a hegyi levegőn sétálni, a szakadó esőben a villámokat figyelni a sziklák felett, a fejünk felett köröző szirti sasokat nézni, hallgatni a mormoták csipogását a sziklás hegyi úton, miközben a kutyánk boldogságköröket ír le a végtelen hegyi mezőkön, s a leghidegebb hegyi patakokban pancsol. Ténylegesen olyan nagyon idilli állapot ez, ami létezik, itt van körülöttünk és felfoghatatlanul szép. A zord sziklák remek munkát végeztek, három év alatt mélyen, elszakíthatatlanul beléjük szerettem. Emlékszem, hogy kapcsolatunk elején, hogy féltem ettől az egy hónaptól, itt az eldugott kis völgyben, ahol nincs tengerpart, s nemhogy kánikulára nem kell készülni, mivel esténként a hőmérséklet az igazán kellemes 20 fok alatt marad. Persze a finom illúzió kedvéért, minden nyáron csomagolok ide is fürdőruhát és napernyőt....

A napernyőt ezen a nyáron legalább a teraszon használtuk :) és a flip flop papucsnak is beváltottam az ígéretem, eljött velem ezen a nyáron a hegyekbe, s a nagy kertben, a fűben glosszálhatott, csevegve a vadon nőtt krókuszokkal :) 

zoldo.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kisgazak_2_nagyobb.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
fahaz_viragokkal_2.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

A hegyekben töltött napok alatt, folyamatosan felfedezünk, hiszen valahol egyrészt ez nekünk küldetés is, ugyanakkor a munkánk is hogy rejtett turisztikai desztinációkat találjunk a férjemmel és ezeket gyűjtsük Olaszország szerte, mert hisszük, hogy ezek azok a helyek, amiket olyan nagyon igazán érdemes látni, beléjük szeretni .... s mert egy ország arculatát leginkább, autentikus módon ezek az igazán kis rejtett helyek mutatják meg. Turisztikai projekteket előkészíteni ilyen környezetben, "more than a dream".... feltölt, motivál és azt hiszem ténylegesen álommunka. 

Szombat volt és szikrázóan sütött a nap, csodaszép fényhatások cikáztak a hegyek között, miközben éppen a teraszról fotóztam az alattunk lévő kis falut, amikor férjem csendesen mögém osonva, kedves mosollyal csak annyit kérdezett: - "Ma olyan fotós napod van drágám, ha jól érzem - mosolygott - arra gondoltam - mutatnék Neked valamit, amit látnod kell"....

kis_templom.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

Hmmm....gondolkodtam,mi az amit az elmúlt 3 évben nem mutatott meg nekem itt a környezetünkben? Annyira ismer, pontosan ezért mindig tartogat meglepetéseket. És azzal az igazi olasz charm-al, ahogy mondja, ahogy tudja, hogy azonnal felkelti minden érdeklődésem és majd kiugrottam a bőrömből. Mondtam: -"Persze, menjünk, most azonnal"....

"Egy dolog drágám...Szomorú helyre viszlek - mondta".... "egy olyan helyre, ami nekünk kik Friuliban élnek sokat jelent, de mégis a szívünk szakad meg, mikor erről a helyről beszélünk"....El sem tudtam képzelni, miről van szó, a szívem pedig iszonyúan dobogott. "De mégis hová megyünk?" ....nem válaszolt, csak a kezembe adta a feltöltött fényképezőgép akkut ...melyet gondosan reggel már rátett nekem a töltőre. Még erre is gondolt. Tudta, hogy valami olyan helyre visz, ami nagyon fontos és sokat fog jelenteni nekem. 

Utunk a kacskaringósan szépséges Longarone feletti kőalagúton át vezetett, a Vajont víztározója mellett. Ahogy a kacskaringós alagútban mentünk, tudtam, éreztem, hogy valahol ehhez a ponthoz köthető majd minden, amit mutatni szeretne. Mióta sokat hallgatok a belső hangokra és bőven engedem, hogy a szenvedélyem vezéreljen, a megérzéseim is sokkal jobbak, alaposabbak és pontosabbak lettek.

A víztározó mellett a lehúzott ablakból, mélabús sziklák néztek le ránk és alattunk Longarone kockaházainak rendezett monotonsága, "csúnyasága" kísért minket. Minden olyan szomorúan "új" ebben a völgyben ....a hegyi kis falvak, városok autentikus épületeihez és stílusához képest. Itt minden a 60-70 es évek stílusát kíséri. Sajnos nem véletlenül....1963. októberében 9-én, a város és völgye felett helyezkedő sziklás szurdokban lévő Vajont folyóra épült víztározó fala egy földcsuszamlás és hegyomlás közepette teljesen átrepedt és elöntött mindent ... Több ezer ember esett áldozatul azon a szomorú estén. Mielőtt nem ismertem ezt a történetet is valahogy éreztem, hogy itt ebben a völgyben áthaladva, a szívem, a lábaim és a kezem is húz lefelé, s furcsa érzések lengtek körül. Majd mikor a férjem anno elmesélte, hogy mi történt itt, tudtam és éreztem, hogy ez a völgy valahogy azóta sem engedte el ezeket a lelkeket. Ahogy az ember áthalad itt, érezni azt a picit melankólikus, nyomasztó hangulatot, látva a szépséges völgyet, a zöldellő fákat és mégis, a levegőben ott van annak az éjszakának az emléke .... A víztározót úgy és sajnos olyan módszerrel építették, mely nem felelt meg a geológiai és kőzettani elvárásoknak, így egy szerencsétlen hegyomlás, földcsuszamlás történt, s a sziklás hegyvidék ezen szakaszán, és a hegyfal több ponton leszakadt. Sajnos erről - az egy éjszaka alatt történt - katasztrófáról sokat mesélt nekem már a család, így ezzel teljesen tisztában voltam. 

Egyfolytában cikáztak a gondolatok. Szomorú hely, de mégis valami fotogén valami ahová megyünk. Hiszen a férjem mindig remek helyekre visz, ahol fantasztikus képeket tudok készíteni....és nos, hát szegény Longarone nem ez a hely....Elhagytuk a víztározót és mentünk tovább az úton, amikor is megláttam a hegyi utunk egyik kedvenc nevű kis városkájának úti táblát, melyről mindig az egyik kedvenc olasz divatmárkám jut eszembe, s ami mellett oly sokszor elhajtottunk már, de mindig csak suhantunk tovább a völgy ezen szakaszán, mikor is férjem most lassított. Megálltunk egy útszéli kis parkolóban, ahol alattunk megannyi vörös tetőcserép vitt színt a hegyek tömény zöld vonulataiba. Nem értettem. De Ő tudta, hogy én itt már olyan nagyon sokszor szerettem volna megállni, valamilyen elmondhatatlan érzések miatt. Nos, ezen a napon megálltunk. 

"Itt vagyunk"- mondta. "Megérkeztünk"....éreztem, hogy többször valamiért már meg akartál itt állni, de sosem tettük. Azt hiszem most jött el az ideje. A szívem majd kiugrott a helyéről. Különleges vonzerőt éreztem a kisvároska táblájának neve, a szívem, és a fényképezőgép között.

Egy kis úton lementünk a parkoló alatt lévő kis úton, s a távolban apró kőházak sokasága tűnt fel...Gyönyörű, fantasztikus kőházak mosolyogtak, a hegyi levegő éles kék fényében, a zöld fenyvesek szikrázó palástjának selymes tükröződésében. Elmondhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Ujjaim a fényképezőgép gombjára tapadtak, s innentől kezdve megszűnt a külvilág. Ő fogta a derekam és egy puszit nyomott a vállamra. "Tudtam, hogy tetszeni fog, most fotózz, aztán úgyis mesélnek majd a kövek" - mondta....

erto_erkezes.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

ERTO városkája ott volt előttem, és valami különleges energia által úgy éreztem, hogy vár tárt karokkal és alig várja, hogy minden pici apró szépséges kis részletét lássam, hogy mesélhessen nekem. S hogy örült ez a kisváros a sok látogatónak, hogy szikráztak a fények, szálltak a mosolyok és érezni lehetett, hogy a nehéz, hideg kövek piciny lelke felmelegedett és büszkén mutatták magukat ezek a tüneményes házak, a látogatóknak. Ferragosto nyári ünnepi elő hétvégéje volt éppen, s ilyenkor az olasz kisvárosokban megannyi program, helyi kis vásár, finomságok kóstolója, utcazene, nyitott osteriák, házi lekvárművesek, sajtkészítők, fafaragók sora várja a látogatókat. ERTO-ban kézműves és antik vásár volt éppen, s ahogy megláttam ez első kis utcát, a városka  teljes erejével magába szippantott. Első látásra szerelem volt, és csak húzott magával, mint a láp, melybe az ember teste lelke belevész. Közben éreztem, hogy beszélt hozzám, s csak mondták a magukét a kövek, a kisváros beszélt, mesélt a régi időkről. Hívogattak a sziklafalak hideg kövei, s alig várták, hogy szépségüket felfedezzem. Megannyi apró piciny köves kis utca, s megannyi fotogén piciny részlet. Imádtam ott lenni, már az első perctől. 

kofalak_kozott.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

A szűk kis utcácskán haladva, megannyi kedves helyi lakos szépséges kis portékáját kínálta, miközben hagytam, hogy a kőfalak lüktetése vigyen előre. Nem volt kérdés, a férjem ismer, és azt hiszem azt is tudja, hogy mik a rejtett vágyaim. ERTO-ban sétálni, pontosan ilyen volt. A kőházak között fel felcsillanó zöld fenyvesek, a meseszép ablakok alatt himbálózó virágkaspók cikázó színei, és a kőházak mély, hideg illata, így együtt volt elmondhatatlanul mesés. Csak sétáltunk és sétáltunk és egyre mélyebben elvesztem a kövek történtetei között, a helyiek csacsogó, ízes hegyi tájszólásában, a finom sajtok illatában és a friss fából faragott megannyi kis szépségben, miközben valami ott lüktetett bennem....valami, amit ekkor még nem tudtam megfogalmazni. Egy dolgot tudtam és éreztem, hogy jó érzés volt, a kőházak között látni, a magabiztos hegyeket, a kék eget, és a teret és levegőt, és a néhol jéghideg falú és szomorú szagú kőházak mellett kipillantani, a zöld fenyvesekre. 

kisvasar_erto.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
portekak.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kisvasar_szepkishaz.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kipillantas_a_hegyekre.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

Majd a forró meleg ellen kellemes árnyékot nyújtó kőfalak között egy csöppnyi kis Osteria-ra bukkantunk, ahol úgy igazán zajlott a helyi élet, és a nagyhangú, vaskos karú és konkrétan "pajeszes" pénztár gépnél ülő néni, mély hangon megkérdezte "Mit isznak?" - s mire elmondtuk az igényünket, már intett is a pultnak, hogy kaphatjuk a szomjoltókat, mivel közben nála már mindent kifizettünk. Vaskos ujjait, dolgos kéz és igazán sokat mesélni tudó ráncok fonták körbe és szeme mögött szomorúság ült. A kis kőépületen belül megbújó Osteria-ban megannyi családi fotó, leporolni való ódon sílécek, ősrégi rádió és régi székek, asztalok pihentek és várták a betérőket.

Az árnyas teraszon számos helyi és több turista is üldögélt, gyöngyöző poharakból itt mindenki a frissen csapot hegyi sört. Volt valami nosztalgikus, és nagyon melankólikus hangulata ennek a helynek. Nagyhangú férfiak álltak az ajtóban, apró szomorú szemmel, de mégis mosolyogva néztek minden betérőre, és igazán kedves helyi dialektussal köszöntek mindenkinek. Az asztalnál ülve kérdeztem férjem, mi az ami olyan különleges itt, mi az amit érzek a levegőben? Finoman rám pillantott és csak annyit mondott, "Fel fogod fedezni drágám, érezni fogod, tudom és Te fogod magadtól elmesélni majd".... 

osteria_belul.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

A kisváros szűk utcácskáiból számos lépcső vezetett felfelé, sok még kisebb és még szűkebb kis utcába, mind egy egybefonódó kis labirintusban, úgy kanyarogtunk tovább a hívogatóan szépséges, mese kis épületek között. Mindig is szerettem a kőházakat, szerettem a stabil, elegáns, kicsit "vintage" hangulatukat, a "chaby-chic" stílusban berendezett szobákat, a fagerendás ablakkereteket, és a színesre mázolt palettákat.

Közben a kis kőépületek csak sodortak, sodortak magukkal, férjem közben csak mesélt, leginkább a fagerendákról és a hegyekben dolgozó statikusok munkájáról és hogy az ő családjában lévő "Nani" bácsi, aki eredetileg Giovanni névre hallgatott, hogyan is készítette elő ezeket az óriás tartógerendákat, s micsoda munka volt anno ezeket a hegyekben "logisztikázni", s hogy "Nani" bácsi hogyan vitte őket a vállán, mennyi ereje volt, s hogy miként épületek a házak. Hallgattam kedves, okos és figyelemre méltó szavait, miközben a szemem és a lelkem elnyújtózott a megannyi házacska szépségének közepette. Volt ami pontosan azért volt szép, mert romos volt és lakatlan, volt amelyiknek ablakában friss muskátlik illatoztak és volt, amelynek szépséges kis terasza kacsintott le ránk, hívogató kilátással az én szeretett völgyeimre. S volt megannyi piciny ablak tele apró kis emléktárgyakkal, s volt sok üres ablak is, mögötte a sötét csenddel...Mégis idillikus hangulatban csatangoltunk tovább a számomra csodás hangulatú kis utcákban, ahonnan több helyről az ég kék fényével festett lépcsősorai csatlakoztak be a kőházak rejtett rengetegeibe. 

kohaz1.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
ablakok.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kishaz_viraggal.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kohazak2.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
lepcsosor_2.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

Ahogyan mentünk egyre feljebb, körülöttem egyre több romosabb kisház volt, az eldugott kis utcákban. Egyre több üres, tátongó ablak, szürke és mohával benőtt fal, és elhagyatott, dohos szagú épület. Belül valami szorítást éreztem, s a falak húztak magukhoz. Húztak és nem akartak elengedni. Hagytam magam s nekidőltem egy mélabús falnak, s benéztem a lyukas ablakkeret mögé, s ott abban a pillanatban mindent megértettem, minden kivilágosodott, s a szívem belül fájdalmasan zakatolt. Ez a szépséges kis városka is áldozatul esett, az 1963. októberében történt katasztrófának, mint a völgy első kis települése, a földcsuszamlás okozta károk, ebben a kis épületben egyértelműen láthatóak voltak. Éreztem azt az éjszakát, láttam magam előtt, hogy mi történt, éreztem a falak remegését, a föld mozgását. Átöleltem a falat, s éreztem, hogy a hideg kövek könnye végigfolyik a mellkasomon. Én is megkönnyeztem, s utána micsoda érzés volt... Micsoda megkönnyebbülés.

A fejem felett egy zöld ág simogatta meg a hajam, melyet előtte észre sem vettem, jelezve az újjászületést és azt, hogy minden kihunyt kövön is megterem az élet, ha van szeretet, összetartás és erő. Ez a kis település ott és akkor valami olyan erőt adott, amit senki sem vehet el. A férjem szorosan fogta a kezem és rám nézett: " Most már tudod, ahogy mondtam is Neked, hogy magadtól fogsz rájönni, a kövek majd elmesélik Neked, mit művelt itt a hegy, s mi történt azután az itt élők keze munkája alatt."....

kohazak_3.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
romhaz.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
romhaz_viraggal.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

A romos épületek már leginkább csak a felső utcákban láthatóak, mivel a fő utcát és amit csak lehetett a helyiek, az itt élők folyamatosan renoválják, szépítették, újjáépítették és felújították. Egy darabig csak álltam és néztem a falakat, fogtam a köveket és valahol legbelül csak ámultam és bámultam, hogy mi erő, energia, munka és erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ez a sok hatalmas nagy épület megszépüljön, ismét lakhatóvá váljon, és otthont adjon azoknak a családoknak, akik valószínű mind egy-egy családtagot elveszítettek a környezeti katasztrófa alatt. Nincs olyan család melynek emlékei közül egy ilyen tragédiát ki lehet törölni, még akkor sem, ha generációk nőttek fel azóta.

Az összefogás, a szeretet és a közösség, valamint a hit ereje azonban tényleges csodákra képes, s minden katasztrófa, megsemmisülés után ott lengedez a fejünk felett az apró zöld kis hajtás, mint az újjászületés jele....csakúgy, ahogy ez velem is megtörtént, ebben a szépséges és hangulatos, melankólikus kisvárosban ERTO-ban, melynek neve nem tévesztendő össze, bár nagyon hasonlít az olasz divatmárka ETRO nevére :) Valahol már első látásra anno, mikor megláttam itt az útjelző táblát, a szívembe mászott, ott maradt és várt, hogy majd egyszer úgyis eljövök, felfedezem, és tudta már akkor, hogy írni fogok róla. A kis zöld hajtásnak hagytam, hogy megcirógassa az arcom, miközben a férjem erős kézfogása érintette meg a kezem. 

.... Sétánk közben, zöld kis kertek, meseszép kőházak kísértek vissza minket, ERTO mesebeli kis utcái közé, ahol az élet újjászületését ünnepelte a sok szépséggel együtt, az utca népe és a helyi lakók is. Sokszor vissza - vissza néztem a töredezett falakra, és a kis épületekre, melyek között mindenhol ott volt az élet jele, az élet igenlés és a megújulás útjának választása. ERTO élt és még inkább élni akart. A falak pedig pontosan ezt mesélték. Örömmel tartottak valahol jóleső és édes rabságban, hogy elmondják történetüket, éreztem hálájukat, hogy meghallgattam őket, láttam a szépet, a jót, a szomorút, és mindent, s tudták, hogy elviszem magammal a történetüket. 

zoldhazak.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
elet_jele.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

A mesebeli kisváros tüneményes utcáin emberek ültek a padokon, csevegtek és kedves hangjuk, tájszólásuk valahogy még inkább és egyre inkább szerethetővé tették ezt a sokat szenvedett, de mégis oly erős kis települést. A köves utcák lépcsőiről gyerekzsivaj hallatszott, olasz mondókák mosolyogtatták meg az ódon falakat, melyek a sok szenvedés után, most látszólag örültek a boldog pillanatoknak. A kőfalakon büszkén futott a rózsa és a mediterrán akác, és a hegyek friss szellője kecsesen himbálta a teraszokról csüngő folyómuskátlikat. Jó érzés volt látni a megújulást, azt, hogy mindent újra lehet építeni, ha az ember elszánja magát, ha akarja és ha kitart. Ez a kis falu lehetne egy szellemtelepülés, de mégsem az, az itt élő emberek kis csoportja úgy döntött, újjáépítik kisvárosukat, arról nem is beszélve hogy egy regionális program segítségével, több kis házban, magánszálláshely és rendkívül hangulatos kis "bed & breakfast" hely került kialakításra, azoknak, akik különleges napokat szeretnének tölteni a környéken, s kellemes túrázás, hegyi finomságok kóstolása közepette, ERTO hangulatos kis városában is időznének. Itt nem voltak kérdések, és nem volt semmilyen "HA", itt az emberek akarták és megújítottak mindent, kérdés sem volt, csak munka, töredezett kezek és nehéz gerendák az évek során. S ez a rengeteg akarni való lélek, akiknek az ereje most olyan energiákkal töltötte fel ezt a várost, amit bár igyekeztem, de szavakban elmondani teljességgel nem lehet. 

Mindig izgatott vagyok, mikor valami újat fedezünk fel a férjemmel, mert tudom, annyi mesés hely van a világon, de az én szívem valahogy mindig is azokhoz az érintetlen kis helyekhez húz, ahol nincsenek sokan, ahol van idő meghallgatni a hely "szellemét" s ahol átérezni az igazi "ismeretlen megismerését". ERTO pontosan ilyen élményeket nyújtott ezen a napon. Valami megfoghatatlanul szépet és kedveset, mely mögött a múlt derengő emlékei hagyták, hogy a sebek begyógyuljanak, és a hideg kövek között, a rózsabokrok újra virágozzanak. 

koves_kis_utca.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
rozsaval.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
meseszep_kis_haziko.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
viragis_kis_haz.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
kis_madonna.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)
viragos_kert.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

S csak hogy biztosak legyünk abban, hogy ennek a kis településnek mekkora lelke, ereje és szeretettel teli aurája van, mikor elindultunk hazafelé, a jel is megérkezett. A jelek, melyek nem véletlenek, csak egyszerűen el kell fogadnunk, hogy vannak és nem véletlenül vannak körülöttünk, hanem azért, mert segíteni akarnak nekünk, vagy néha megerősítenek minket egy egy megérzésben. Csak el kell engednünk a hétköznapi sztereotípiákat, a negatív gondolkodást, az olyan mondatokat mint, "áh nekem semmi sem sikerül", meg az "úgysem lesz jó", s a "jajj hagyjuk már, nem hiszem én ezt" gondolkodást, hiszen a minket körülvevő energiák annyi, de annyi pozitív dolgot sugallnak és nyújtanak felénk az univerzum széles palettájáról. Amikor megtanulunk így gondolkodni, ezek a jelek mindig megmutatkoznak körülöttünk és mindig segítik utunkat, előrevisznek és újabb dolgok bevonzásában segítenek. 

ERTO-ból kifelé jövet, egy másik kis utcán indultunk el lefelé, amikor is ez az ablak mosolygott ránk. Búcsúzóul, így köszönt el tőlünk ez a kisváros, melyet akár az örök feledés és homály is maga alá temethetett volna e katasztrófa után, s mely akár bele is burkolózhatott volna az örök gyászba, de nem. ERTO él és élni akar, utcáit mosoly, nevetés és szeretet tölti meg, generációk büszkék arra, amit ezért a csöppnyi kis településért tettek. S én pedig végtelen hálás vagyok, hogy meghallgathattam ezen a napon a kőházak meséjét, melyet maguktól mondtak el nekem történetüket, megkönnyebbülve, végtelen szeretettel befogadva minket, ezen eldugott kis városka falai közé, itt a Friuli -ban lévő Dolomitok meseszép, vadregényes vidékén. 

erto_love_2.jpg(Photocredit & Copyright: Egy kis Itália)

(A fotókat és a szöveget szerzői jogok védik, így a tartalom, valamint a képek csak és kizárólag az eredeti forrás, valamint a szerző - feltüntetésével együttesen osztható tovább, használható fel. Egyéb igények esetén kérjük a kapcsolatot a blog szerzőjével felvenni. Köszönettel az Egy kis Itália blog szerzője és fotósa: Semperger Sommariva Kinga) 

Gondolatok és Gondolák a Ferde Torony tövében

A kacifántos olasz hétköznapoknak megvan az az előnye, ha éppen fel is szeretne robbanni a ember fia a napi stressztől, és a munka adta "gyönyöröktől", elég csak kimenni az utcára, nagy levegőt venni, beleszippantani a nagy jázmin bokrok finom parfümös illatába, felpillantani az ódon házak meseszép freskóval díszített falaira és elengedni mindazt ami végletekig próbálná hergelni az agyunk. Beülni a sarki kis kávézóba, kikérni a kis fehér krémes szélű, illatos feketét, és elmerülni az olasz retro mámorában, élvezve a kedves kis idős bácsik és nénik napi anekdotáit. Miután több ilyen napot megéltem már itt Pizzaországban, azt hiszem sikerült megtalálnom azt az "appassionata" azaz szenvedélyes hozzáállást, melynek keretei között jöhet bármi, az olasz légkör, mint lelki és fizikai hátvéd, itt van és kiáll mellettem, s segít abban, hogy a napi stressz teljeskörűen átalakult egy végtelen vidám érzéssé, ami annyit jelent, jó lenni és menni a mindennapok dinamikus lüktetésével...belesimulni a színes házak fergeteges forgatagába, a kerékpárosok mosolyába és a kék égen nekünk felírt felhő üzenetek vidám sokaságába. Mert Olaszországban még az ég is azt mondja nekünk: "szállj Velem"

st_tropez_portogruaro_utcain.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

Nálunk is, mint mindenki életében ott vannak a hétköznapok, amikor dolgozunk, reggel, majd éjjel, vagy akár hétvégén is és mivel én/mi kvázi 2 ország között élünk, az életünk és az elmúlt időszak is remek "logisztikai" menedzsert faragott belőlem. Ki és becsomagolásban, házi kedvenc be és ki utaztatásban, a "semmit ne felejtsünk itt, majd ott de mindenkire gondoljunk ha jövünk - megyünk és akivel lehet csak találkozzunk"....ezek a kérdéskörök már gyakorlott "priority" menedzsmentként zajlódnak az életünkben, s mint olyan, minden ilyen kérdés megtalálta helyét az elmúlt 1 évben. Azt gondolom az ilyen dolgokat csak akarni kell, és minden megvalósítható, természetes, hogy a komfort zónánk nagy részét is magunk mögött kell hagyni, de mint azt tudjuk, ez pedig csak jót tehet és tesz is az emberrel. 

Mint nagy felfedező, és örök mozgó, az olasz hétköznapok számomra, teljesen ideálisak, mert itt az óra első felében sosem tudhatod, hogy mi történik Veled óra:50-kor, hiszen az olaszok élnek, jönnek-mennek, bonyolódnak ki és be, de mégis haladnak előre. A mi nagy családunkban az egyik ilyen fő mozgatórugó, az apósom, aki igaz bár 70-en túl van, de sosem tud nyugodtan ülni, s hát hogy is ülne, hiszen Ő is vízöntő jegyében született, így aztán remek módon megértjük egymást és remek módon szoktunk vitázni is, mert abban is elég sok a közös vonásunk. S az is természetes hogy a munkához kapcsolódó "szakmai megbeszélések" is általában csin-csinnel végződnek, mert hát Olaszországban nincs tárgyalás Prosecco nélkül, mint ahogy nincs nap ebéd és kis fekete espresso nélkül sem.

foter_kavezo.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

Férjemmel együtt nagyon sokat utazunk és dolgozunk együtt apósommal, aki évtizedek óta az olasz desztinációk, turisztikai együttműködések és érdek képviseletek sikerén dolgozik, mint elismert szakember, s így minket - mint a jövő generációját is, örömmel és készséggel avat bele projektjeibe. 

Így történt egy kellemes júniusi napon, - miközben anyósom konyhájában ültünk és gigantikusan finom "pasta bolognese-t" faltunk, melynek szósza kizárólag házilag készült és 6 órán keresztül rotyogott, anyósom jázminokkal beárnyékolt konyhájában,  -  miszerint egy piciny északi kis régióban, Veneto tartományban, a helyi kis történelmi belváros szeretne egy új projektet fejleszteni. Apósom imád munkáról beszélni, még ebéd közben is, előtte is és utána is....amiért anyósom bár nagyon mérges és folyamatosan próbálja csitítani....de ez egy évek óta tartó parttalan fenyegetés, mert általában ebben apósom győz:) Az pedig egyszerűen imádnivaló, hogy apósom milyen "sármos" keretek között adja el minden családi ebéd közepette, a munkával kapcsolatos új ötleteit:) ...de Őt már csak így szeretjük. 

A lényeg, a lényeg, hogy - legnagyobb örömömre - újabb titkos túra kezdett körvonalazódni, egy bizonyos kisvárosba, melynek neve maradjon még titok, s bár a projektről még csak apró részleteket tudtunk, de én már most tűkön ültem. Számomra felfedezni azt jelenti létezni, új energiákat meríteni, beleolvadni az ismeretlen borzongató szépségébe és átélni valami újat, mely mindig csak hajt és hajt előre és olyan emlékeket képez, melyek mindig is beleírják magukat a szívünk mélyébe.

Majd elérkezett a nap, amikor a team elindult a hozzánk közel lévő, a csodás Friuli Venezia Giulia tartománnyal határos - Veneto régióba, remek prezentációkkal felkészülve a projektmegbeszélésre. Most valahogy megfogadtam magamnak, hogy direkt nem néztem utána a kisvárosnak előtte, mert élőben akartam látni, arról nem beszélve, hogy a képek sokszor csalnak, nem igazak, a lényeg mindig az őszinte látványban és azokban az érzetekben van, amit az ember ott és akkor a helyszínen átél, miközben azt a légkört érzi át, melybe belecseppen. Sokszor volt már, hogy felkészültem, elolvastam a wikipedia-t, de a személyes élmény, a helyiekkel való beszélgetések, sokkal többet adtak és jelentettek. Rájöttem, hogy a "Person to Person" felfedezések az igazán legértékesebbek. 

leander_es_folyo.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

A kisvárosba érkezve, már az első pillanatban feltűnt, a sok apró híd, kis folyó és patak szövevényes mivolta, mintha egy kisebb Velencében járnánk, dús növényzettel megáldva, kellemes kis passage-okkal tarkítva, fantasztikus flórával és faunával. Kérésemre úgy érkeztünk meg, hogy még legyen időnk kószálni, és felfedezni a megbeszélés előtt, s mivel apósomnak és a férjemnek közben egy másik üzleti megbeszélés is becsúszott a programba én tudtam, hogy legalább 2-3 órám bóklászni, a késő délutáni prezentációt megelőzve. Utunkat a belváros felé vettük gyalog, ahol ha mondhatom azt, első látásra szerelmes lettem...A fiúktól elköszönve, a profi kamerám a vállamra vetve, elindultam a felfedező utamra.

jazmin_bejarat.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

jazmin_folyo_2.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

Vörös téglák, jázmin ösvények és igazi történelmi városkapu állt előttem, jelezve, ki itt belépsz, biztosan valamilyen rejtett, védett kis csodára lelsz. Így is lett...A kapu előtt, egy kecses, zöld folyam partján színes kacsa család sütkérezett, és elmerült a bűvös jázmin illatban, ami az én fejem is teljesen eltekerte. A városkapun belépve, egy csodaszép árkádokkal díszített olasz történelmi kisváros tárul elénk, melynek minden apró részletét érdemes megfigyelni. A meseszép teraszok, a virágos kis kapuk, és a színek....A színek egyvelege már itt elvarázsolja az embert, mert oly tökéletesen ide teremtett és oly harmóniában passzol minden a mindennel, hogy olyan érzésem volt, mintha nem is emberi kéz alkotta volna. A rózsaszín, a sárga és a mediterrán lélek egység minden színe, a pasztellek, az imponáló és erőteljes tempera színek, minden együtt ... egy igazi meseváros képét alkották. 

szines_kishazak_terasz.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

sarge_szepseges_haz.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

Azt hiszem kimondhatjuk, hogy az olaszok lelkében van valami angyali. A törődés és a szeretet foka náluk valahogy másmilyen érzékenységgel együtt keveredett, mert nemcsak érzékük, de végtelen mély lelki adottságuk is van ahhoz, hogy a környezetüket, igazán angyalivá formálják. S ahogy a színekkel bánnak az egyszerűen valami fantasztikus. Ahogy a történelmi árkádok alatt haladtam, arra lettem figyelmes, hogy éppen a reggeli piac után takarítottak az árusok, precízen sepregetve és minden szemetet, dobozt összegyűjtve, vigyázva a történelmi környezet által adott, csodás atmoszférára. Az árkádok alól felpillantva, miközben a helyiek duruzsoló délelőtti olasz "kellemes" kiabálásába merültem el, fantasztikus ablakegyüttes pillantott le rám.Egy kicsit Velence, egy kis Verona hangulat, de a lényeg, hogy teljeskörű romantika lett úrrá rajtam. Már akkor tudtam, ez a kisváros biztosan beírja magát a szívembe...."per sempre" - örökre!

arkadok.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

A kellemes érzések közepette, a lábaim csak suhantak előre, nem éreztem sem időt, sem teret, csak azt, hogy tudtam itt nekem még ma sok dolgom van:) Aztán egyszer csak belebotlottam, ott volt előttem...a tökéletes összhangot és városképet elém rajzoló pillanat, amiben a legszebb érzés volt, hogy ennek én is részese lehettem. Egy kis tér, ahol az olívák találkoznak a kék éggel, a palettás ablakok a sárga színek minden árnyalatával, s a modern térbútorok . Egy hely, ahol meg kellett állnom és csak néztem, fotóztam és libabőrös voltam. Annyira tetszett...

szines_hazak_1.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

Miközben az olívafákkal tarkított kis épületeket és a mediterrán sárga minden árnyalatában szikrázó házat fotóztam, egy kis ajtó nyílt mellettem, ahol egy görnyedt hátú nénike lépett ki, virágos blúzban, narancsos papucsban, szépséges mosollyal rám nézett, köszönt és ugyanebben a pillanatban egy nehéz vízzel teli locsolókannát emelt ki a kis ház ajtaján. A fényképezőmre gyorsan rátettem a védőkupakot és szaladtam oda, hogy ugye segíthetek? Tüneményesen puha kezével fogta meg a kezem és mondta "Grazie Tesoro" - azaz köszönöm kincsem <3, majd szép íves ajkáról, mint egy tündérmese elkezdtek ömleni a szebbnél szebb szavak. 

A virágairól és a kertről mesélt, s hogy tudja mennyire fontos, hogy ezeknek a szépségeknek is lelke van és ezért kell ápolni, simogatni őket, s Ő nem szégyelli de sokat szokott esténként a kis kertben beszélgetni is velük. Kedves arcára valami különös módon sütött a nap....Olyan volt, mintha egy földre szállt angyal lett volna. Miközben én is elmondtam ki vagyok és mit keresek itt, mert közben az olaszos angyali temperamentum sem hagyott alább és mint minden kedves olasz hölgynek, neki is nagyon fontos volt tudnia, mit keresek itt, ebben a kisvárosban? Sosem találkozott még magyarokkal, de tudta hol van Budapest és Bartók Bélát is ismerte, s persze a férje révén, aki nagy focista rajongó, Puskás Öcsi neve is felmerült. Örültem, szívből, mélyen és elmondhatatlanul. A sorsnak, hogy erre sodort, az életnek, hogy minden napra ad valamit, s annak, hogy már ott és akkor tudtam, erről a városkáról, amely ennyi angyali dologgal megáldott, mindenképpen írni fogok.

kis_utca_kiskert.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

kiskert3.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

A szépséges történelmi épületek között bandukoltam tovább, ahol a mediterrán akvarell színeire emlékeztető házak tökéletes repedései mellett, a virágkaspók ölelésében színes kerékpárok pihentek, nyughatatlan összhangban és harmóniában. Még a kerékpárok is milyen stílusosan színesek ebben a kisvárosban....mondtam magamban és elővettem egy fügét a kis zacskóból, melyet az angyali nénitől kaptam, természetesen saját termés, mézédes és minden szeretete benne volt, így széles mosollyal eszegettem, amikor is egy kis hídon, ismét a zöld folyó cirógató hullámaiban botlottam, de most óriás leanderekkel körbevéve. 

kerekparok.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

sima_leanderek.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

leanderek_2.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

Csodálatos és fotogén pillanatokat kínál ez a kisváros, felejthetetlen épületi megoldásokkal, melyek minden részletükben tökéletesek, rendezettek és harmónikusak. A leanderek illatában elnyújtózva, s egy újabb édes fügét majszolva kicsit leültem, csakúgy és elgondolkodtam, hogy mennyire szerencsés vagyok és milyen hálás. Azt gondolom ezek azok az érzések,melyekkel nap mint nap tisztában kell lennünk. Honnan jöttünk és hová megyünk, s az utunkon kik kísérnek, kik a társaink és kik azok akikre mindig számíthatunk. Aztán lepergett a szemem előtt és a szívem hullámvasútján nagyon sok dolog, és ott legbelül megszólalt egy hang hogy megérkeztem. Itt lettem otthon, s az én folyamatosan vándorló lelkem azt hiszem megpihent. Mert itt Olaszországban megtaláltam azt, amit eddig mindig is kerestem. A harmóniát és a boldogságot. Mert hogy ezt mindig keressük, sokszor elhisszük, hogy megtaláltuk, vagy igyekszünk elhitetni magunkkal, mert úgy gondoljuk így jobb lesz, de nem. Ez az érzés egyszer csak úgy jön, körülvesz, és belülről átalakít. Minden tekintetben. Sosem éreztem még magam ilyen kiegyensúlyozottnak és őszintén boldognak. A kora délutáni nap sugarai finoman, de mélyrehatóan elkezdték éreztetni erejüket a bőrömön, így igyekeztem kicsit árnyékos utakon sétálni tovább, amikor is úton  útfélen meseszép kis épületekbe, kis utcákba és a kisváros zöld folyójának játékos kanyarulataiba botlottam. 

kerekparok_2.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

csodakert.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

S aztán egyszer csak egy szűk kis utca végén, kinyílt előttem a város. Egy pillanat alatt olyan érzésem volt, mintha St. Tropez pálmafái alatt sétálnék, kellemes kávézókkal, az árkádok alatt elegáns üzletekkel. S hogy mi volt az ami igazán magával ragadott? Az, hogy itt nem volt tömeg, nem sodortak el a turisták, csak a helyiek kávéztak a flaszteren, s bár a környező kis bárokban pihegett mindenki a nagy melegben, ahol az árnyékban örömmel csattantak össze az Aperolos poharak és a "Shekerato" fekete jeges varázsa pillanatok alatt elvarázsolta az árnyékban ülő helyiek kimelegedett, mosolygós arcát. Ahogy az Árkádok alatt álltam és csak néztem ki a fejemből, olaszosan átsuhant az érzés rajtam, hogy a "nem rohanásnak" is megvan a maga művészete és hogy ehhez mennyire értenek az olaszok. Mennyire tudják, hogy mindennek megvan a maga ideje, hogy nem éri meg kapkodni, hogy egyszer élünk és hogy éljünk mindent úgy mintha az utolsó pillanat lenne. Ez a kisváros ezeket az érzéseket tökéletesen visszaadta és teljesen elvarázsolt minden apró részletével...mindamellett egy igazi tengerparti üdülőhelyre emlékeztetett apró és elegáns finomságával karöltve.

arkad_biciklivel.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

szepseges_kis_foutca_2.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

foter_es_mosoly.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

A tüneményes épületek felett délceg módon fémjelezte az időt, a városközpontot és számos történelmi percet egy csodálatos, vörös téglákból készült teljes mértékben "ferde" torony. Közben észre is vettem, hogy a Piazza Della Republicán vagyok, s háttérben pedig a városháza mesés, velencei ablakai mosolyogtak rám, miközben azon csodálkoztam, hogy ez a torony, hogy áll még itt? Mivel szemmel láthatóan legalább olyan ferde mint a Pisa-i :) s természetesen, a csodás harang mikor szólalt meg....mikor éppen a ferde sziluettet fotóztam...el sem mondom milyen érzés volt. Ez a kisváros vajon mit tartogat még? Aztán gyorsan ránéztem az órámra és láttam még maradt egy kis időm, s éreztem, hogy mielőtt a toronyt lefotózom a maga tényleges ferde módján....el kell még vegyülnöm a tövében, a piciny kis épületek között, mert ott még biztosan vár valami. 

ferdetorony.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

A kerékpárosok és a kávézók kellemes egyvelege után, az árkádok alatt kicsit visszasétáltam, mert arra vitt a szívem, és elindultam a piciny utcák között, a zöld folyó illata felé, mert kíváncsi voltam, hogy a ferde torony tövében vajon hogyan jutott el a kis folyó, s mivel számos velencei hatás fedezhető fel ebben a kis ékszerdobozban, tudtam, hogy nekem itt még a vízzel dolgom van. Az árkádok között haladva a folyó irányába megannyi szépséges kis lakás, ház, kert kerít minket a hatalmukba, a nagy fém kilincsek, a kis belső kertek, és a dús növényzet színe és illata önmagában lenyűgöző. A zöld folyam partjain kellemesebbnél kedvesebb éttermek,bárok és romantikus csin-csinre alkalmas helyek sokasága várja a betérőt, ahogyan a szélesebb folyószakaszokon akár kényelmes kis motorcsónakkal is közlekedhetünk. 

kert_a_vizen.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

kert_a_vizen_2.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

A folyóparton sétálgatva meg -megálltam és a csodálatosan mediterrán parkokban, virágokban és ódon, elhagyatott épületekbe gyönyörködtem, miközben a nap perzselte a kezem, a fotózás hevében. Annyira kellenek az ilyen kibontakozódás napjai, amikor a hála, a természet, a vizuális élmény szeretete vegyül egy idegen hely iránti végtelen tisztelettel és szeretettel. Ez a kisváros olyan szinte kedves élményeket hagyott bennem már ezen pillanatokban is, hogy a szívem - lelkem megújult szépségétől, s még ez mindig nem volt elég...

A ferde torony előtti főtérről éreztem hogy le kell kanyarodnom, a piciny kis szűk utcácskán keresztül látni lehetett, hogy a folyó ott kiteljesedik és a torony tövében lévő épületnél már a hangot is lehetett hallani, mely egyértelműen a víz sodrását idézte. 

vizi_folyam.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

Egy oszlopos árkádokkal teli kis hídhoz jutottam el, ahol a folyó két ágra kiteljesedve ,mint anya - gyermekét, ölelte át az épületeket, adott otthont megannyi kacsa család fészkének és duruzsoló hangjával mély nyugalmat árasztott. A folyó illatával együtt, jázmin illat keveredett, s egy kis bár üvegpoharainak és frissen őrült kávé parfümje lengett a levegőben. Apró léptekkel sétáltam tovább a szépséges történelmi árkádok alatt, amikor megláttam....egy magányosan szépséges oltárt, mely a folyóra nézett, amelyen egy gondola ringatózott. Nem is tudtam hirtelen, hogy mely pillanat súlyának vessem alá magam, s hogy miként is dolgozzam fel a szépség áldását ezen a kis helyen. Lépteim az oltár felé vezettek, ahol első dolgom volt elmondani egy imát és gyertyát gyújtani a hála jegyében. Felettem kézzel faragott mestermunka pihent, s adott árnyat miközben éreztem, hogy az angyali város védőszárnyai ott lebegtek felettem. A gyertyák sercegő hangja egybecsengett a gyors folyású folyammal, s a meghitt pillanatok után kiléptem az oltárból, hogy a szépséges gondola varázslatának adjam át magam.

gondola.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

maria_kegyhely_a_viznel.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

galamb_es_gondola.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

A túlparton fiatal pár csókolózott, a gondola melletti padon pedig egy idős hölgy ült, aki a galambokat etette és kedvesen rám köszönve, mint akivel 100 éve ismerjük egymást, a kezembe nyomott egy kis papírzacskót, melyben egy maréknyi finomság pihent a galamboknak. Majd mosolyogva mondta, "Ők is szeretnek enni, ahogy mi, hát nem igaz?"... Széles mosolyra nyílt a szám, mert ennyi bájjal és kedvességgel találkozni egy nap, az már önmagában ajándék...ahogy ott ültem, tudtam, hogy többet és még többet, sokkal többet szeretnék tudni erről a városról, így a pillanat szépségét megragadva, be is ütöttem a telefonomba .... PORTOGRUARO történelmi hátterének tudnivalóit....ömlöttek az információk. 

Ez a mesehely, 1140-ben került alapításra, amikor is halászok csoportja építette itt meg kikötőjét - letelepedésük jeléül. S micsoda nevük volt: Giovanni Venerio, Arpone, Bertaldo, Borigoio, Enrico Mosca, Giovanni Salimbene. Az 1420-as években a kis városállam Friuli-hoz tartozott, mígnem a Velencei Köztársaság meghódította. Ezért is érezhető a mély szépségű velencei hangulat. A Velenceiek uralma alatt épült ki számos infrastruktúra, kapott a kisváros teljeskörű autonómiát, valamint gazdaságilag is remek kapcsolatokat épített ki, mindaddig, míg a Velenciek uralma a 17. század végén hanyatlani kezdett. A napóleoni háborúk ideje után, Portogruaro 1815-ben az Osztrák Birodalom részévé vált, ahonnan igaz 1848 után elvált, de 1866-ig Osztrák kontroll alatt állt, miután az újonnan definiált Olasz Királyság részévé vált. Az akkori 10.000-es kisváros hála istennek nem nőtt birodalmi nagyvárossá, mind a mai napig megőrizte nyugalmas, tiszta és bájos mivoltát, mindösszesen 25.000 lakossal rendelkezve. S hogy ez a kisváros tartogasson még több csodát, s hogy miért vannak itt ilyen szép kis hajók és hogy a víz energiái mit összpontosítanak itt, nem szabad kihagynunk a tudnivalók közül, hogy e kisvárosban található a "Camuffo Boatyard", mely a világ egyik legrégebben alapított kézműves hajóépítő vállalkozása, mely 1438-ban került alapításra, a Camuffo család által....Amennyiben a családfára és a történetükre kíváncsiak vagytok, ennek is utánakerestem, itt található: http://www.camuffo.it/

Közben azt is megtudtam, hogy a kis oltár, az "Oratorio Madonna della Pescheria" nevet viselve, a halászok védőszentjeként tiszteleg ezen a kis mesehelyen, felidézve a régi időket, mikor Portogruaro-t megalapították. 

kishajo_1.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

A városka történelmébe burkolózva, szépen - lassan ballagtam az egyik kávézó felé, ahol férjemmel és apósommal megbeszélt találkozónk várt. Elköszöntem a ferde toronytól, mosolyogtam a csókolózó párra, s körbe - körbe forogva a kék ég alatt a főtéren, fejeztem ki szinte "gyermeki" örömöm, hogy mennyire mennyire hálás vagyok ezért a napért. A fiúk már távolról mosolyogtak rám, az aurám csak úgy csillogott és villogott, a mai felfedezéseim után. Ahogy sétáltunk a megbeszélés felé, még egy hosszan elnyújtott pillanatot vetettem a városfalra, az ott burjánzó és minden szavával hívogató jázminok felé. Átadtam minden köszönetem és mosolyom - ennek a fantasztikus kis városnak, rátéve kezem a vörös téglákból épült ódon falra.

Megköszöntem minden pillanatot, s azt, hogy ez a tüneményes hely megmutatta nekem és bebizonyította azt az élet igazságot, hogy a legnagyobb szépségek, sokszor, elrejtve pihennek itt - ott - amott, s sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy sosem tudhatjuk milyen "gyémánt-ra" bukkanunk életünk és utunk során. Hiszen, amit erővel keresünk, azt sokszor nem találjuk. Ugyanakkor ha nyitott szívvel és mosollyal megyünk előre az utunkon, megannyi szépség fog velünk szembe jönni. Csak szeretet legyen, hála és nyitottság ... Innentől kezdve ezek a rezgések teszik a dolguk és minden egy pillanat alatt, igazi csodává alakul körülöttünk. <3 Így történt ez velem is, ezen a csodás napon, ebben a mesés kisvárosban ... PORTOGRUARO-ban. Köszönöm, hogy velem együtt sétáltatok. 

varkapu_bejarat.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

jazminok.jpg

( Photocredit & Copyright: Egy kis Itália )

Copyright: A szöveg és a képek, az Egy kis Itália blog szerzőjének: Semperger Sommariva Kingának szerzői jogtulajdona. A kép/képek és a szöveg további felhasználása csak és kizárólag a szerző engedélyével, beleegyezésével, vagy a jelen forrás hivatalos megjelölése mellett osztható meg, közölhető tovább. Köszönjük! 

Napi történetek: www.facebook.com/EgyKisItalia